Először is: mindenki jól van, kivéve, az ajtót. Az ajtó nincs jól. Az ajtó, abban a formában, ahogyan ajtó volt tegnap, már nincs is. Ha érhet trauma egy ajtót, akkor a magtárajtót olyan trauma érte, amit legfeljebb Dr. Marcus Collier, a jó hírnévnek örvendő pszichiáter segítségével lenne képes feldolgozni, aki, miután megölte a szeretője, Nadia Donner férjét, a nővel is végez, méghozzá úgy, hogy hipnózissal öngyilkosságra kényszeríti Nadját. (Columbo, Halálos lekiállapot). Az ajtót azonban nem Dr. Collier ölte meg, hanem Barka, a mi kis nagy bárányunk, az eset pediglen így történt: a tegnap esti etetéskor apám épp Barka tápjáért ment be a magtárba, és becsukta maga mögött az ajtót, hogy a sokaság ne ömöljék be utána. Ezt mindenki tárgyilagosan tudomásul is vette, kivéve egy valakit. Igen, ő az, az apostolok korával egyidős keresztény szimbólum, a megtestesült szelídség és jámborság, az áldozat és a bűntelenség jelképe: Barka. Barka egyáltalán semmiben nem emlékeztet ezekre a dolgokra, ezzel szemben kifejezetten nyomulós, makacs, ravasz és semmilyen módon nem befolyásolható, kivéve a granulátumát. Azért, ha kell, ölni is képes lenne. Apám azonban ezt nem tudta, mert nem is tudhatta, mivel ő is, mint az emberek elsöprő többsége, gyengéd fogalmakat dajkálgatott lekében a bárányokról – „Apám hitte: Zorán, brrr… – és mivel nem avattam be ebbe az etológiai misztériumba: rosszul tettem. A kizárt és emiatt sértődött bárány – már vagy 50 kiló, széle hossza már nem egy, mert lassan szélesebb a hosszánál, de 1 éves koráig báránynak kell hívni az állattenyésztési illemtankönyvek szerint -, szóval a megbántott lélek, a macskaközi Cukri bárány hátrált néhány lépést, majd egy erős sprintből indítva magát nekirontott az ajtónak, ami meg sem próbált ellenszegülni, azon nyomban recsegve, csörömpölve – merthogy üveges volt szegénykém – megadta magát, azaz ripityára tört apám 88 évének hamis illúzióival együtt, már ami a bárányokat illeti. Szegény apám, aki már nem hitte se Chaplin bánatát, se a folyók irányát, de még a mikrobarázdát és a kvadrofóniát se, de legfőképp azt, hogy ez így volt jó, rémülten kimenekült a magtárból igen csúnya dolgokat emlegetve Barka felmenőivel kapcsolatban. Ma egész délelőtt az ajtó renoválásán dolgoztam, és úgy ahogy működőképessé tudtam tenni újra, persze az üvegek és a felső farácsozat nélkül, mert azok végleg odalettek, egytől egyig. Hát ennyit az ajtó hogylétéről. Ami a kutyákat illeti: délelőtt megjött Cöki. Cöki harmadszorra van nálunk, valósággal röpült felénk, nagyon megörültünk egymásnak. Nem győztük símogatni ezt a kedves, aranyszőrű kölyköt, akiből még el-elcseppent a vér élete első tüzeléséből. Cöki rengeteget fejlődött, már nem olyan szertelen, nem ugrál föl az emberre lépten nyomon, szóval a neveltségi szintje jelentősen nőtt, gratulálunk Dorkának és a család többi tagjának:) Érdekes és némileg érthetetlen, hogy Breki, az ifjú bonviván nem érdeklődött Cöki iránt, ami a vércseppeket tekintve tényleg elég rejtélyes dolog, mert Breki eddig kifejezetten fogékony volt a lányok iránt, egyszer súlyosan szerelembe is esett, Szofikába zúgott bele úgy istenigazából. De most semmi de semmi izgalom,… szóval ez se úgy van, ahogy hisszük, hogy a kutyáknál mindegy, az egész szerelem puszta kémia? Az etológiai rejtélynek az ad nyomatékot, hogy este megérkezett Bogyó (ő nem az a Bogyó, ő egy másik Bogyó, „Ez a Szűcs nem az a Szűcs, vagyis az ő Szűcsük, de nem a mi Szűcsünk.”, na és ez a mi új Bogyónk azonnal párosodni akart Cökivel, ám az előtte tornyosuló akadályokat minden vágyakozása ellenére sem sikerült legyőznie. Az első és legnagyobb akadály az volt, hogy Bogyót már vagy 5 éve ivartalanították, elvették a monyóját épp, mint szegény Austinnak Dr. Genya. Ehhez képest épphogycsak zavaró tényezőnek tűnt, hogy Bogyó máltai, Cöki pedig golden retriever. Cöki gazdái amúgy lakodalomba vannak, és csak holnapig marad. Bogyóé pedig Olaszországba indul holnap nyaralni, ő majdnem 2 hétig itt lesz. Jó nyaralást kívánunk neki is és Bogyónak is!
