Hajnali 5, Anita telefonja ébreszt, véletlenül maradt bekapcsolva a riasztás még a múlt hétről. Rossz alvó vagyok, sokszor inkább egyáltalán nem alvó, leginkább a hajnali órákban sikerült aludnom valamennyit, szóval nyűgösen ébredezek. Kinyitom a szemem, és egészen közel az arcomhoz egy tiszta, meleg szempár néz rám, a szempárt pedig egy puha, hófehér kutyatest keretezi, ha egészen normális lennék, akkor azt írnám, hogy Cooper nézett rám egészen közelről. Cooper és én nagyon összebarátkoztunk. Egyikünk sem tudja, mi lehet az oka ennek a különös vonzódásnak, rám teszi a fejét és mélyen a szemembe néz és nem kapja el a szemét hosszú perceken át, én meg simogatom a fejét. Cooperban van valami megrendítő tisztaság, mélység. Igaz, hogy van egy állandó testvér-barátja, Maci, de Cooper azért magányos és egyben titokzatos, elvágyódó kutya. Bezzeg Maci! Maci mindenütt otthon van, azonnal barátságokat köt, játszik, szaladgál, ugat, szóval Maci „van”, nem ábrándozik, mert nem is tud, de Cooper igen – úgy látszik, olvasott Vörösmarty-t -, és tudja, hogy „Egész világ nem a mi birtokunk.” Ödönke is hajlamos az ábrándozásra, sokszor nagyon messzire néz, és olyankor érezni vélem, hogy Terire gondol, Teri meg őrá, de már csak 10 nap, és újra találkoznak! De jaj, kedves Teri, ma nem ábrándozott rólad Ödönke a Macskavárban, senkiről nem ábrándozott, mert délelőtt megérkezett a barátja: Mazsola! Mazsola, a tündökletes fekete-barna tacskó, akivel életre szóló barátságot kötöttek. A két kutya legalább úgy örült egymásnak, mint Winnetou és Old Shatterhand, amikor Matagordában újra találkoztak. Talán hasonló módon is köszöntötték egymást, Mazsola, az apacsok ijjú főnöke azt mondta: „- Old Ödönke! Kedves, drága testvérem! Micsoda öröm, hogy viszontlátlak! A rét se örül jobban
az éjszaka után felkelő napnak!
Megölelték egymást, aztán Ödönke így felelt:
– A rét biztosan tudja, hogy hajnalban felkel a nap, de én nem reméltem, hogy itt találkozunk. Boldog vagyok, hogy hangodat megint hallom!” Az egész napot együtt töltötték, most is egymás mellett pihegnek a kanapén és néha megynyalják egymás képét. A háziak – ebbe magunkat is beleértjük – nagy örömére már harmadik napja itt van Gréti is, a nemes lelkű, bátor, szépéséges boxerlány, Breki unokahúga. Ők ketten szintén elválaszthatatlanok, folyton eltűnnek a kiserdőben, ahol Brekinek valamilyen titka van, ez egész biztos, de még nem sikerült rájönnünk mi az. De a barátait, fogadott rokonait beavatja, és mi irigykedve nézzük, amikor eltűnnek a bokroktól, aljnövényzettől egyre átláthatatlanabb erdőbe. Bajkál kívülről nézi, szemléli, vigyázza a kicsiket. Zoli fiunk tegnap hazajött és nyomban elfoglalta az Indigót, fontos munkája van épp, az 1976-os portugál alkotmány fordításán dolgozik. Bajkál ilyenkor átteszi a főhadiszállását a kert közepére, ahonnét szemmel tarthatja úgy az Indigót, mint a Macskavárat. Ha Zolika nincs itthon, akkor éjszakánként mindig a mi ajtónk elé telepedik és őriz bennünket. Most jó dolgunk van, mert három őrzőnk is van: Bajkál, Breki és Gréta – Athos, Portos és Aramis.
