2024. január 20. Születésnapi kutyák

Szombat este van, kilencen – kilenc: kisferenc – vagyunk bent, a jó melegben, alulírottak, úgymint: Mira, Emma, Döncike, Bajkál, Breki, India, Minyon, Anita és én. Mira délelőtt érkezett, hat hónapos vizsla, ezzel majdnem mindent el is mondtunk róla, mert aki „szagolt” már kutyát, az tudja, vagyis nem tudja, de el tudja képzelni, milyen egy hat hónapos vizsla. Kőkövönnemmarad Emma – a kutyaoviban Tank Aranka névre is hallgat – nem sokkal Mira után érkezett, ő már volt itt 4 hónapos korában, most már 8 hónapos csokibarna labrador. És ezzel róla is majdnem mindent elmondtunk, mert aki szagolt már kutyát, az nemcsak a 6 hónapos vizslát tudja elképzelni, de a 8 hónapos labradort is. Döncike meg itt héderel már jó ideje, így hát nyomban kialakult a triumvirátus. Mindhárom kutya előtt összeomlik az emberiség, de jaj, nemcsak az emberiség, lassan a szoba is! De kezdjük az elején. India nyomban gondozásba vette az érkező ifjakat, bátorító játékba invitálta őket az öreg, rozoga, szentéletű kutyánk – azt a pár kolbászlopást, egyéb tolvajlást egy gombnyomással – delete – eltüntetjük, és immár makulátlanul állhat a mi Indiánk a Kutyaúristen elé -, és a gyerekek vették is a lapot és kissé megilletődve, de játszottak vele. Mira azonban gyorsan átpártolt Döncikéhez, mert India túl nagy volt neki, Döncike viszont kicsi, de erős, mint a bors. És valóban, hiába csak fele akkora Ödön, mint Mira, mégis ő a domináns, ami érthető, hiszen Döncike már otthon van nálunk, Mira meg még babakutya. Életkorához illően félénk is volt a nagyobakkal szemben, a farkát maga alá húzta, ha közelítettek felé, csak Döncikével volt oldott – DÉLELŐTT! Na de az idő vasfoga elszáll felettünk (szóláskeveredés), és Mira félénksége tovaszállt, mint az évek a börtön ablakába (Késő üzenet). Emmának nem voltak ilyen problémái, bár ugyanazt a vendégutat járta be, mint Mira. Emma is Indiával töltötte az első mézesfélórát, és bár Mirával is próbált játszani, de Mira nem a gyengéd, szeretetteljes jótevőjét ismerte föl benne, hanem magát Tank Arankát, pedig Emma tényleg igyekezett visszafogni magát. Igen, igyekezett. Dehát hogyan is lehetne visszafogni egy 8 hónapos labradorlányt, aki hullámzik, mint a kék Balaton, folyton valamelyik játékát cipeli a szájában és tényleg nagyon figyelmes, gyengéd igyekszik lenni, a szeme szivárványhártyája zölden ragyog, szóval aki ránéz, oda esik, ahol azok hevernek, akik Mirára vagy Ödönkére néztek. Délután kettőtől hatig – a rádió kívánságműsora – nem voltam itthon, Anita egyedül volt a kutyákkal. Az mi drága nászunk, Laci évtizedfordulós születésnapjára voltunk hivatalosak, dehát aki kutyakölyköket lát vendégül, az ne járjon a szerettei születésnapjára. ! (A szöveg írásának ebben a pillanatában a picik pizsamaparttit tartanak, eszeveszetten játszanak – és ugatnak – a felső nappaliban, az öregek lent pihennek.) De vissza a születésnaphoz! Talán ötvenen voltunk egy étteremben, az egész társaság egymást évtizedek óta ismerő és szerető rokonokból, barátokból állt. Ilyenkor óhatatlanul beszélgetésekbe bonyolódik az ember. Én, mivel autóval voltam, szárazon beszélgettem, amit kifejezetten élveztem, mert… Mert jó szárazon is beszélgetni! Három kisebb-nagyobb beszélgetésbe bonyolódtam, egy Katonás tanárnővel, aki a fiamat invitálta épp a pedagógus pályára, egy német szakos tanárnővel és az orvos férjével, valamint egy projektigazgatóval és a feleségével: mindhárom beszélgetés témái a kutyák voltak. Íme, a dolgok hideg kontinuitása – gondoltam, mert reggel óta a kutyákról beszélt itt mindenki. Mira anyja, Emma anyja és persze mi, Anita és én, akik egy ideje véget nem érő beszélgetést folytatunk a kutyákról. Anita gondolatai arrafelé kuszálódtak, hogy a kutyákat úgy fogadja el az ember, ahogy vannak, csodálja és szereti őket, bezzeg a gyerekével kapcsolatban folyton  az jut eszébe, hogy nem ártana rajta valamit nevelni. Mire Emma anyja egyetértően bólogatott és megjegyezte, hogy már-már zavarban van, amikor Emma olykor hamarabb jut eszébe, mint a fiai, akik persze már nagyok és kirepültek. És pont ez volt a lényege mindhárom születésnapi beszélgetésnek! Igen, zavarban vagyunk ettől, hogy a kutya olyan, mintha a gyerekünk lenne, pedig nincs ezen mit csodálkoznunk, mert AZ.

Vélemény, hozzászólás?