2024. január 30. Pletykálkodás

A mai napló dőltbetűs részét Anita jegyzi, én csak hozzábigyesztettem a magamét. Ma megérkezett Nina, az igazság bajnoka, aki mindenre nagyon odafigyel. Mindenkivel tapintatos, szívesen csinál rendet a többiek között. Mindezt úgy, hogy senkit meg nem bánt. Nagyon okos, néha Poirotra emlékeztet bennünket.
Manó és Mogyoró szombaton érkeztek. Este Manó nem akart enni sem úgy, hogy elétoltuk, sem úgy, hogy felemeltük a tányérkát a szájához, de még kézből sem. Ezért aztán, tiszteletben tartva a magánszféráját, kissé távolabbról szórni kezdtem neki a száraztápot, amit – láss csodát – elfogadott! Másnap már a tányérkájából evett, de ott kellett ülnöm mellette mindaddig, amíg meg nem ette az adagját. Azóta viszont nagyon is jó az étvágya, de kell is az energia, mert Mogyoróval őrző-védő szolgálatot teljesítenek. Engem védenek mindenki mással szemben, beleértve Zolit is, akinek ily módon mostoha sorsa leend. Manó távolságtartó, Mogyoró mindenkivel nagyon jóban van, fogócskázik és birkózik. Szóval: beilleszkedtek.
Gréti még tegnap elment, ma Gina is, megjött viszont Nina! Nina és Bobby régi ismerősök, ugyanahhoz a családhoz tartoznak, nagy örömmel köszöntötték egymást és nyomban játékhoz fogtak. Ödön továbbra is mintakutya, azt pletykálják róla, hogy… de ne legyünk indiszkrétek! Mert a mai nap a pletykálkodásról szólt. A kutyák, mintha folyton egymás fülébe sugdostak volna fontosabbnál fontosabb dolgokat, persze tudjuk, hogy nem ezt tették, de nekünk, egyszerű halandóknak természetesen adódik így értelmezni a kutyakommunikációt. Egyébiránt meg ki tudja? Jó 15 éve még szemközt laktunk, ahol most Söviék, és megfigyeltük, hogy Száva kutyánk jóval azelőtt elkezdett örülni nekem, hogy hazaértem volna az iskolából. Amikor meglett az első mobiltelefonunk – a házunkban már volt vonalas -, konkrétan is megvizsgáltuk  eme hidelemünket. A lényege az volt, hogy Anita otthonról felhívott engem a mobilon, amikor Száva elkezdett örülni nekem. Ez pedig mindig akkor volt, amikor ráfordultam a Macskaközbe vezető földútra. Száva izgatott lett és izgatottsága nőttön nőtt, ahogy közeledtem. A távolság olyan nagy volt – jó 800-1000 méter -, hogy a szag, mint információ, szóba se jöhetett. A dűlő viszont tele volt kutyákkal és azok ugattak, ahogy a tanyavilágban szokás. Semmilyen más magyarázatot nem találtunk, minthogy a kertről kertre terjedő kutyaugatás hordozta az információt – Zoli befordult a dűlőbe! -, csak ebből tudhatta meg Száva, hogy perceken belül otthon leszek. Volt egy másik esetünk is, Szávát már öreg korában elvittünk magunkkal egy hétre a Balatonhoz. Csodálattal szemlélte a magyar tengert és meg is fürdött benne. Amikor hazaértünk, Száva szokása szerint a kerítéshez ment, kidugta a fejét a lécek közötti saját résén és hosszas, akusztikailag változatos ugatásba kezdett. Tudom én, hogy mindenki csak képzelgésnek tartja – az eszemmel én is -, de máig meg vagyok győződve, hogy Száva azt ugatta a Macskaköz kutyáinak, hogy van egy sokkal nagyobb víz is, mint az itatótál, olyan nagy, hogy se vége, se hossza és lehet benne úszni. És hogy a kutyák tudnak úszni! A szomszéd kutyák egy darabig hallgatták, aztán elkezdtek visszaugatni, gúnyosan világgá kürtölték, hogy Száva megbolondult. Pedig van nagyobb víz.

Na most mit szóltok hozzá?
Hallatlan!
Te is hallotad, India?
Hát ez elképesztő!
Most mondd meg, megáll az eszem!
Gyerekek, hogy mik vannak!
Ezt neked is hallanod kell!
Te még nem érted ezt!
Gyerekek, nem mondjátok el senkinek!

This Post Has 3 Comments

Vélemény, hozzászólás?