Zsivajban

Zsivajban a bokrok, lopakodó csokrok
bólintanak az esti fényben,
mikor készen alszanak
a nappali fészken dülöngélő szavak.

Már sírban álmodják hó-hajú álmukat
a robosztus fák, melyek ráunnak
a lomha, unalmas emberi csendre,
elfonja életük verse az ejjeli lepke neszét,

ropogó gallyak hegyét érinti álmosan
pihenő avaron, s’ kidugja fejét a szuszogó éji
bogár-bazár.

Sebzett csendélet

Sötét van. Szobámban fekszem,
hervad a kedvem, lámpám meggyújtom.
Hajam szála surrog csendben, felkönyöklök.
Se valami, se semmi. Ez szörnyű – lenni.

Ahogy mozdítom fejem, csak egy légy zümmög.
Gondolatom se jó, se rossz. Nincs.
Nem lélegzik keselyű karmán a barna hörcsög.
Szép tündér muzsikál, de görcsöd: vakarcs? Vagy semmi?

A l s z i k  í t é l e t e m. Ennyi.

Rámutatás

Ott fú a nagy, szőrrel borzolt torkán
a lombhasú rengő orkán sikolya.
Huligán-kék égbolt verekszik a földdel.

Költői valóság?

Korcsolyázó ludak siklanak a fény taván,
fák egyenes kardja lóg a föld haján.
Valami huligán, beton dzsungel karikán
szökken a vértes kerék paripán.

Álmodó megtestesülés

Hahotázik lármámon a zöld szemű természet, lázálomban
hanyakodva büszkén,
hattyúk lobbannak a vörös Balaton tükrén.

A fák sovány ágain, alvó mély-sötét rabló kéjek sikongnak, hetykén szökken a szöcske, mert én: csaptam egyet a földre.