A legfontosabb, hogy mindenki jól van, nyugodtan telt az éjszaka. Mindjárt jön a reggeli, ami a következőképpen folyik: slaggal átöblítem a macskavári betonjárdát, ami a teraszba torkollik, és persze a teraszt is átöblítem, aztán kiszórok egy nagy adag száraz kutyatápot – hol Pedigrét, hol Darlingot, ami éppen van -, végigszórom a járdát és a teraszt. A kutyák pedig békésen föleszegetik és ezzel meg is van a reggeli. a mintát Steinbeck Kedves csirkefogójából vettem, íme:
„Senora Teresina Cortez nyolc gyermekével és agg
édesanyjával a Tortilla Flat déli határán, egy mély árok
mellett lakott egy kedves kis kunyhóban. Teresina
mintaképe volt a jól megtermett, harminc év körüli, érett
asszonynak. Anyja, a múlt nemzedékből ittfelejtett,
fogatlan, kiszáradt, vén anyóka talán ötvenéves lehetett.
Rég nem emlékezett rá senki, hogy valaha Angelicának
hívták.
Egész héten dolgozott, mert a nyolc gyermek közül hetet
ő etetett, vert, dédelgetett és dugott ágyba. Teresina csak a
nyolcadikkal foglalkozott, no meg némi előkészületeket tett
a kilencedik érdekében…
Ebben az időben divatba jött Kaliforniában, hogy
iskolanővérek járták végig az osztályokat, s a gyermekektől
otthoni életük részletei felől érdeklődtek. Az elemiből
Alfrédót hívták be az igazgatói irodába, mert nagyon
soványnak találták.
A gyermeklélektanban járatos látogató nővér kedvesen
fordult hozzá.
– Eleget kapsz enni, Freddie?
– Persze – mondta Alfredo.
– Nos, akkor mondd el nekem, mit reggeliztél.
– Kenyeret és babot – felelte Alfredo.
A nővér szomorúan intett fejével az igazgató felé.
– S mit ebédelsz, ha hazamész?
– Nem megyek haza.
– Délben nem eszel semmit?
– Dehogynem. Hoztam magammal kenyér között babot.
Valóságos rémület ült ki a nővér arcára, de fegyelmezte
magát.
– Este mi lesz a vacsora?
– Kenyér és bab.
A nővért cserbenhagyta a tudománya.
– Ide állsz, és azt akarod nekem bebeszélni, hogy semmi
mást nem eszel, csak kenyeret és babot?
Alfredo meglepődött.
– Az Isten szerelmére, hát mit egyek még? – kérdezte.
Egy alkalommal az iskolaorvos meghallgatta a nővér
borzalmas beszámolóját. Egy nap felkerekedett, és elindult
Teresina házába, hogy maga nézzen utána a dolognak.
Ahogy átment az udvaron, hallotta a csúszó-mászó és
rendetlenkedő kölykök rettenetes szimfóniáját. Az orvos
megállt a nyitott konyhaajtóban. Saját szemével látta, amint
a vieja a tűzhelyhez tipegett, egy nagy kanalat merített a
fazékba, és a padlót főtt babbal szórta be. A zaj azonnal
elült. A négykézláb csúszkáló gyerekek hangtalanul fogtak
munkához. Babszemtől babszemig másztak, s csak addig
maradtak egy helyben, amíg megették. Ezután a vieja is
leült néhány percre. Az ágyak, székek és a tűzhely alatt
poloskaügyességgel mászkáltak a kölykök. Az orvos két
teljes órát töltött ott, mert tudományos tapasztalataiban
sértve érezte magát. Végül is fejcsóválva távozott.
Még akkor is hitetlenül rázta a fejét, amikor a jelentését
megtette.
– Minden vizsgálatot megcsináltam – mondotta –, fog, bőr,
vér, csontrendszer, szem, alkat szempontjából. Uraim!
Állandó fertőzésnek vannak kitéve, s így élnek születésüktől
fogva. Uraim! Állítom, hogy életemben még egészségesebb
gyerekeket nem láttam!
Hatalmába kerítette a lelkesedés.”
A másik irodalmi minta tegnap segített ki bennünket, Anitáé az érdem, ő ismerte föl. Történt ugyanis, hogy Zsömi, a csodálatosan szelíd, kedves és okos vizsla az érkezése napján följött velem aludni az emeletre. Megosztoztunk a matracon, jót aludtunk, hajnalban keltünk. Én indultam a szokásos első körutamra, a karámból kiengedni Indiát és Barkát, aztán a talicskával körbejárni a kertet. A jó trágyamester hajnali első útja a talicskához vezet! (Ismeretlen eredetű szólás ismeretlen korból). Zsömi azonban nem jött velem. Hát jó, gondoltam, még pihenni szeretne egy kicsit. De Zsömi délelőtt sem jött le. Kezdtünk aggódni, többször fölmentem hozzá, megsimogattam, beszélgettünk, de láttam rajta, hogy nem akaródzik neki lejönni. Más délután 4 óra felé járt, Anitával lent voltunk a Mexikóban, én a kemencébe gyújtottam be éppen, Anita pedig a pizza tésztát kelesztette, de fönt felejtette a sajtreszelőt, így aztán visszabaktatott érte a házba. Tulajdonképpen 2 háztartást kell ilyenkor vezetni, mert a Mexikó meglehetősen távol esik a háztól, és folyton ingázni kell, ha hiányos a lenti fölszerelés. Amikor jött vissza kezében a reszelővel, láttam rajta, hogy valami gondolat fészkelte be magát a fejébe. „Nem tudom, így van-e, de! Nem az van, mint Frakkal a padláson?” Amikor ugyanis Frakk fölzavarta a macskákat a padlásra, az történt,. hogy őkelme nem tudott lejönni és Károly bácsinak kellett a karjában lehozni. Egyszer nálunk is történt már ilyen Brúnóval, amikor vígan fölszökellt az emeletre, és azt vettük észre, hogy már jó ideje nem jön le. Csak nagy nehezen, hangos kutyatiltakozás mellett sikerült lecibálnom a földszintre, de akkor még nem jutott eszünkbe Frakk, és most, Zsömi esetében sem jutott eszünkbe Brúnó esete. Anita fölismerése villámként csapott belém, tudtam, hogy a fején találta a szöget és máris indultam Zsömihez az emeletre. Elkezdtem hívogatni, de Zsömi a fejét is elfordította, jelezvén, hogy még a gondolatától is borzad a lejövésnek. Mit volt mit tennem, átnyaláboltam Zsömit és elindultam vele a lépcső felé. De csak a harmadik lépcsőfokig jutottunk, mert akkor megjelent Lesszi és elállta az utat. Letettem Zsömit, aki nyomban vissza akart fordulni, de nem engedtem, „Csak a testemen keresztül!”, mondtam neki, és lépcsőről lépcsőre toszogattam lefelé. Az alsó 4 lépcsőt már magától tette meg, aztán kiiramodott az ajtón és nyomban csatlakozott a falkához. Így aztán teljes létszámban voltunk a pizzasütéskor, a pizza csodálatos lett, ropogós, sokféle feltéttel (olíva, cheddar, mozarella, garnéla, paradicsom, fokhagyma, bazsalikom és még valami, aminek most nem jut eszembe a neve.)
Hát így volt a mi segítségünkre a szépirodalom, amiből az a tanulság, hogy olvasni nemcsak jó, de hasznos dolog is:)
