Légkondicionált lidércnyomás
Kedves Breki!
Már nagyon hiányoztok, még hármat kell aludni, aztán már hipp-hopp, otthon is leszünk. Tegnap írtam neked a ródoszi kolosszusról, hát ma megnéztük, hol is állt, amíg állt. A kikötő bejáratának két oszlopán, amin ennek a monstrumnak, Héliosz napistennek a lábai álltak, most két őzike van. Beszélik, hogy újra akarják építeni a szobrot a régi nagyságában, hát, én erre csak azt mondom neked, Breki, hogy az emberek mindenféle gigantikus dolgokat építenek az istennek ahelyett, hogy megkeresnék azt a kis darabot belőle, ami bennük van. Ródosz óvárosa valósággal elbódítaná az embert, mert tényleg olyan, mintha visszarepülnénk a középkorba – te akkor még nem éltél, Breki, én sem és a maiak közül senki sem -,de mégsem bódítja el, mert a turisták, beleértve magunkat is, valósággal hömpölyögnek a csodálatos utcácskákon, tereken, és alig tudsz úgy megtenni 10 métert, hogy ne legyen ott egy taverna vagy egy üzlet. A legtöbb üzletben ékszert árulnak, annyi ékszer van itt Breki, hogy még a kutyák farkára is jutna-egy-egy gyűrű, ha már a bolygó minden emberére ráhúztunk egyet. De azért mi találtunk üres sikátorokat is, nagyon szépek, le is fényképeztem őket. Nem jól van ez így, Breki, hogy egy talpalatnyi föld sincs már itt, ezen a szépséges szigeten, ahol ne árulnának valamit és ne kóvályogna ott egy temérdek ember, aki megveszi ezeket a valamiket, mindegy, hogy mik azok. Mert már csak az a fontos ezeknek az embereknek, hogy folyton menjenek valahová és ott folyton vegyenek valamit, mindegy nekik, hogy hol és mit. Voltunk mi régen – vagy 30 éve – már a görög szigeteken, akkor még volt itt hely mindennek és mindenkinek, kényelmesen elfértünk, minden finom volt, a vendéglátók kedvesek, derűsek, szívélyesek voltak. A tengerpartokon voltak még kis halászfaluk, ahonnét minden hajnalban kihajóztak a helyiek halat fogni, amit reggel aztán eladtak, persze maguknak is tettek félre belőle. Ez a hely, ahol most vagyunk, és aminek Faliraki a neve, ez is ilyen kis halászfalu volt, szépséges öblökkel, üres, homokos partokkal. Hanem, Breki, valahogy túl sokan lettünk a világon és talán túl gazdagok is, legalábbis azon a részen, ahol mi élünk, gondold csak meg, hogy ti is milyen finom húskonzerveket kaptok vacsorára. Ám az emberek lassan belecsömörlöttek ebbe az egész gazdagságba, a világban már nem találtak semmi érdekeset, ezért aztán nekiindultak a szélrózsa minden irányába azt remélvén, hogy a világ túlsó végén akad még valami érdekesség. És egyre többen keltek útra, mígnem telezsúfolódtak a világ legszebb helyei emberekkel, akiket a helyieknek persze ki kellett szolgálni étellel, itallal és minden földi jóval. Ezek a helyiek már régóta semmi mást nem csinálnak, csak kiszolgálják a nem helyieket. A helyiek házaiban idegenek laknak, akik rengeteg pénzt fizetnek a helyieknek. Ők meg arra költik ezt a rengeteg pénzt, hogy még több idegent tudjanak kiszolgálni. De ennyi emberhez már nem tudnak kedvesek lenni, már nem tudnak nekik finom ételeket készíteni, nincs már idejük erre. Ezért aztán az ételek elvesztették régi ízüket, zamatukat, a vendéglátók már nem mosolyognak önfeledten, a tekintetük legtöbbször üres, mintha gépek lennének. De nemcsak az ételekkel van baj, Breki, hanem a házakkal is. Nálunk is sok ház van, mert ott vannak először is a ti házaitok, abból van vagy 7, aztán ott van a nagy ház, amiben mi lakunk – persze ti is, ha bent akartok aludni -, aztán van még a két kis ház, a Gyopár és az Indigó. Ez összesen 10, a Mexikót most nem számítom háznak. 10 volt ezelőtt is és 10 lesz ezután is. De itt mintha a földből nőnének ki a házak, és ezek a házak nagyon rondák! Szállodáknak, bároknak, tavernáknak hívják őket és tolongnak bennük az emberek. A tengerpartokat is teljesen ellepték, semmi mást nem látni már a partokból, csak szállodák, bárok, tavernák, napernyők és napozóágyak ezreit. Anita, amikor a hajóról néztük ezt az egészet, azt mondta, hogy légkondícionált lidércnyomás. Ez egy amerikai regény címe, olyasmiről szól, amiről most írok neked. Én ezeket a dolgokat nem is fényképeztem le, egyrészt mert csúnyák, másrészt mert úgyse tudnád, mit látsz. Inkább próbáld meg elképzelni azt, hogy mondjuk egyik nap még csak 10 vendégkutyánk lenne, a következő nap már 20, aztán 30 és így tovább egészen addig, amíg már járni se lehetne a kutyáktól. Gondold csak el, hogy tudnánk ennyi kutyát megetetni- megitatni minden nap? És főleg hogy tudnánk benneteket megsimogatni? Nem, akkor nem lenne többé finom vacsora és nem lenne simogatás sem, és talán világgá is mennétek, mert ha nincs, aki szeressen benneteket, akkor minek itt maradni. Egyáltalán, minek lenni? De visszetérek még egy kicsit a mi szigetünkhöz: szerencsére van egy hely, egy pici, zsebkendőnyi hely, ami még olyan, mint régen, ez pedig az Apostolok kolostora Faliraki csücskében. Ez a picike, kéken-fehéren ragyogó templomocska nem hagyta magát, pár méterre a tengertől őrzi a legnagyobb titkot, ami olyan nagy titok, Breki, hogy nem is lehet róla beszélni. Ide járunk fürödni, a templom nyugati oldaláról már nem látszanak a nyüzsgő strandok, csak a zord sziklák és a végtelen tenger. Tudod, Breki, régi emberek házai, várai, templomai beleilleszkedtek a tájba, és valahogy még szebbé is tették azt. Ezek a mostani épületek meg olyanok, mintha a táj ürülékei lennének. Arra jutottunk Anitával, hogy két Görögország van: a régi és az új. A régi sajnos már elmúlt, ettől az újtól meg teljesen elmegy az ember kedve. Most olvastuk a szörnyű hírt, hogy háború tört nem messze tőlünk, a szemközti parton. De otthon, amint halljuk, béke van, Zolikáék veletek vannak és nemsokára már mi is veletek leszünk. Kicsit borongósra sikeredett ez a levél, remélem, nem haragszol és tudod – tudom, hogy tudod -, hogy a világ szép. Ölelünk benneteket.
