Mázlim van. Itt fekszik a küszöbön az én Mázlim. Vagyis nem az enyém, de szombatig majdnem! Kutyákkal kelni-feküdni felemelő dolog. Szeretjük őket, ők pedig százszorosan viszont szeretnek. Persze aggódunk is értük, ők viszont cseppet sincsenek erre tekintettel, néha elbújnak az erdőben vagy a kert valamely távoli szegletébe, és mi persze épp olyankor keressük épp azt a kutyát, aki nincs a szemünk előtt. És akkor kezdődik az őrület! Hol van? Itt sincs, ott sincs, te jó ég, hol lehet? Persze az eszünkkel tudjuk, hogy itt van valahol a kertben, de a szívünk hangosan ver, miközben járjuk a macskavári kertet, mígnem egyszer csak valahonnét előbukkan a „delikvens”. Szóval nem olyan egyszerű dolog ez a kutyamegőrzés, de mindez semmi ahhoz a mámorító érzéshez képest, hogy tüneményes kutyák szeretetében fürdünk reggeltől estig. Néha megesik, hogy egy-egy kutyával a szokásosnál is mélyebb kapcsolatunk alakul ki. Anitának is, nekem is vannak ilyen kutyáink. Most például itt van ez a Mázli nevű 8 hónapos labrador. Láthatólag ő is vonzódik hozzám, mindenhová követ, ellopja a dolgaimat, incselkedik, játszani hív, néha kicsit esetlenül, imád fürdeni és teljesen belezúgott a másik fehér szépségbe, Nellibe. Nelli engem Greta Garbo-ra emlékeztet, hófehér, elegáns bundája, gyönyörű arca finom, kissé szomorkás, lelket rejt. Szép arcára azonban egy bőrgyulladás vet némi árnyékot, pontosabban arról van szó, hogy a hirtelen megjelent foltot állatorvosi javaslatra betadinnal kell kenegetnünk, az pedig barna színű, hát ezt lehet látni a róla készült újabb képeken. Nelli a nap jó részét bent tölti a házban, de reggel és este egy-egy órát játszik, kizárólag Mázlival. Talán még nem is láttam ilyen mély vonzódást kutyák között. Nemrég, amikor bejöttünk az esti játékok után, Nelli megállt az ajtóban és kérdőn nézett rám, nyilvánvalóan azt kérte, hogy Mázli is hadd jöjjön be éjszakára. A nagykutyák között a legnagyobb most Pepin. Harmadszor nyaral nálunk, szépséges barna mackókutya. Nem nagyon érintkezik a világgal, értem ez alatt a többi kutyát. Letelepedett ugyanarra a helyre, ahol tavaly is pihent, és onnan szemlélődik. Néha bevonul a fenyők alá. Ha arra járok, mindig odamegyek hozzá, beszélgetek vele kicsit, megsimogatom, hálás, ragyogó szemmel néz rám, tudja, hogy megértem az egyedüllétének az okát. Mert hát Villő nélkül bizonyára nehéz az élet. A méretet tekintve Lujzi következik, a sötétbarna vizsla. Lujzi sem vérbeli társasági kutya, de ő azért játszik olykor valakivel, leginkább egy másik vizslával. Az ám, merthogy most három vizslánk is van! Lujzi, Alma és Terka. Lujzi a legnagyobb, Alma a legkisebb. Mindhárom kutyából árad az az összetéveszthetetlen vizslaság, ami miatt odáig vagyunk ezekért a kutyákért. Terka közülük a legképzettebb, szándékosan nem legokosabbat írok, mert az ún. okosság – akár az embereknél, akár az állatoknál – félrevezető, általában semmit sem jelentő kategória. Lujzi, Alma és Treka egyformán okos, de Terka már szinte minden emberi szót megért. Az imént arra kértem, hogy inkább aludjon a földszinten, mert sokan vagyunk itt az emeleten, nagyon figyelt rám, majd szépen levonult a földszinti nappaliba. Alma is megért mindent, de ő még kicsit szeles és nem mindig van kedve egy ember kéréseit teljesíteni. Így van ezzel Lujzi is, alig tudom kiimádkozni a házból, mert ő bent szeret lenni. Alma az előbb elkezdte bökdösni a kezemet, hogy simogassam, én pedig teljesítettem a kérését, aztán megkértem, hogy hagyja, hogy írjam a blogot, mert nagyos sok kutyáról kell írnom. Ezt az első szóra megértette, a lábamhoz telepedett és most már pihen. A nagyok közül Kyle és River a legrégebbi vendég, ők már családi kutyáknak számítanak, mi úgy mondjuk, hogy Breki unokatestvérei. És azt is mondjuk, hogy testvérek, pedig vér szerint nem azok, de lelki értelemben feltétlenül. River az örökké mosolygós, dörzsölt, vagy inább agyafúrt kisöccs, Kyle a nagyfiú, és él is a nagyfiúság adta lehetőségekkel. Nagyon szereti Rivert, minden este mellé telepedik és végtelen türelemmel és szeretettel végignyalogatja kistestvére arcát, máskor azonban könyörtelenül fegyelmezi az öccsét és persze féltékeny rá. Ha River más kutyával kezd játszani, Kyle ott terem és elmarja a játszótársat. Néha nem is tudom megfejteni, mi a nézeteltérésük oka, csak River panaszos hangjából hallom, hogy valami nincs rendben. Most pedig jöjjenek a kicsik! Legelőször is a mókamester, Jeny. A kis francia bulldog minden nap elbűvöl bennünket a mókáival, a hihetetlen életkedvével, nagy hasasugrásaival, csobbanásaival és persze a kedvességével. Mindenki felé nyitott, mindenkivel játszik, vagyis csak játszana, mert a kutyák között is vannak, akik nem annyira szeretnek játszani. Az imént Anita megpróbálta letessékelni az ágyról, de Jeny-nek esze ágában sem volt elhagyni a franciaágyat, Anitára vetette magát, hempergett, ugrált, alig tudtuk visszafojtani a nevetésünket. Ödön mutatványait juttatja eszembe, aki most újra itt nyaral, ő is családi kutya már, unokatestvér, de most sokkal komolyabb, mint korábban volt. Eltűnt az e fékezhetetlen szertelensége, robbanékonysága, most nyugodt, megfontolt, kevesebbet és ritkábban játszik, nagyon szeret a házban hűsölni. Nagyon várjuk már, hogy egy újabb rágmánnyal lepjen meg bennünket, felkínáltuk neki az előszobai linóleumot. Merthogy, kedves Olvasóim, akik eddig még nem tudtátok, hát most tudjátok meg, hogy ő nem más, mint maga Ödön von Linóleum, a nagyszerű rágóművész, akinek a képeit is láthatjátok, ha rákerestek a blogok között. A régi Ödönt most inkább Süti formázza, a csillapíthatatlan kedvű westie! Szédítő sebességgel cikázik a kutyák közt, harcias, bátor, igazi csapat-kutya, imád falkában létezni. Akárcsak Rumlika, ez a pihe-puha, okos, ragyogó szemű szerény, csendes kiskutya, aki szintén mindig a falkával tart, fürgén követi a nagyokat, és amint célhoz értünk, nyomban letelepedik. Aki megpillantja, nyomban elmosolyodik, mert annyi jóság és kedvesség árad ebből a mi Rumlikánkból. Athos viszont nem falkakutya. Az apró hófehérke alig mozdul ki a kosarából, ami az egyik könyvespolc alatt áll. Egy dolog tudja kihozni a sodrából, ha Minyon bejön. Olyankor Athos a testméretét meghazudtoló mély hangon ugatni kezd, és ha ez éjjel történik – merthogy Minyon szabadon jár kel a nyitott ablakokon át -, akkor a többi kutya is ugatni kezd, ami – köztünk legyen szólva – nem egy népünnepély. És végül a legkisebb: Kókusz. Kókusz egy volt tanítványom kiskutyája, Anitához szegődött már a legelső pillanatban, és úgy tűnt, hogy nem fog szóba állni a többiekkel. Csakhogy Anita az eddig eltelt 3 nap alatt valahogy szocializálta az apróságot, aki ma már csatlakozott a falkához. És akkor ott van még Bajkál. Az én Bajkálom. Nem is tudok róla megindultság nélkül beszélni, ha csak kimondom magamban a nevét, elönti a szívem a melegség, de valahogy össze is facsarodik az a szív. Amikor beszélgetek vele, azzal szoktam zárni a diskurzust, hogy ahol Bajkál, ott én, ahol én, ott Bajkál. És Bajkál tudja, hogy ez így is van. Ma este csodálatos ajándékot kaptunk: esőt és lehűlést. Jó félóráig ömlött a megváltó víz az égből. Egyedül én élveztem a szabad ég alatt az áldást, a kutyák a tetők alá vonultak és onnan nézték élvezettel a vízfüggönyt. Az eső után bódító illatokkal telt meg a kert. A fenyők kiengedték magukból a tengerillattal vegyes fűszeres gyantájukat és mi csak szívtuk be ezt a fenséges illatot, kutyák pedig tomboltak a felfrissült világban. És akkor megpillantottam ezeket a vízcseppeket a fenyők levelein. A végtelen sok cseppecske halványan ragyogott az alkonyi fényben, és én ráismertem erre a ragyogásra, mert pont így ragyognak bennem a kutyák, akikkel valaha is szerencsém volt találkozni: életem kutyái.
