India fáival van tele a kertünk. Ő jóval előttünk érkezett ide, évekig csak messziről szemléltük egymást. Sosem láttam a fája nélkül. Rejtélyes ez a fahordás, néha egészen ijesztő darabokat cipelt a szájában. India Algyőn született, aztán Dabasra került. Részt vett kiállításokon is, az egyik bejegyzés szerint „Nagyon ígéretes.” Az utódnemzés iránt azonban nem mutatott érdeklődést, ezért a gazdája elajándékozta Kakas úrnak, akitől ezt a házat vettük. Kakas úr évekig egyedül élt itt Indiával, ő mesélte el a kutya élettörténetét, hozzáfűzve, hogy – pontosan emlékszem a szavaira – „Zolikám, ennek a kutyának egy dologra lenne szüksége, szeretetre, de azt én nem tudom neki megadni.” A költözéskor Kakas úr el akarta ajándékozni Indiát, illetve el is ajándékozta, de szerencsére még épp időben értesültünk erről, lélekszakadva rohantam az újdonsült gazda autója után, hogy a kutya marad, mi leszünk az új gazdái. India, mint a kert őslakosa rendkívül kedvesen fogadott bennünket és mi azonnal a szívünkbe zártuk ezt a szelíd, tapintatos, okos, nemes kutyát. Nem így Bajkál. Bajkál az előző kertünk egyedüli uraként nőtt föl, és képtelen volt az új helyen osztozni rajtunk Indiával. Már a bemutatkozás rosszul sült el, de szerencsére pórázon volt mindkét kutya, így nagyobb baj nélkül megúsztuk. Később még 3 nagyobb csetepaté volt, egyik alkalommal India lábán össze is kellett varrni a bőrt. A civakodások után mindkét kutya lelkileg összetözuhant, napokig tartott, míg újra visszatért az életkedvük. India a szó minden értelmében jó kutya volt, ő vigyázott Barkára, a bárányunkra, vele aludt, hogy a kisbárány ne sírjon – mit sírjon: ordítson! – éjszaka. A mi állataink bejáratosak voltak a házba, de India számára a ház tabu volt, oda tilos volt a belépés. Alig tudtam beimádkozni az első közös telünkön, mert nem bírta a lelkünk, hogy ő egyedül kint alszik a hidegben. Aztán, amikor Barka megérkezett, India kiköltözött hozzá, szalmával bélelt fészkük volt és a hideg éjszakákon melegítették egymást. Volt, hogy Indiának elege lett a pesztraságból, olyankor eltűnt a szemünk elől, volt egy saját készítésű bunkere a tuják alatt, ott húzta meg magát. Amikor megnyitottuk a panziót, már megbékéltek Bajkállal és fel is osztották egymás között a feladatokat: Bajkál lett a főnökasszony, India pedig a kiskutyák dajkája. Rendületlenül szeretgette a kicsiket és egyfolytában játszani szeretett volna velük, de ez egy idő után az agyára ment a piciknek és kirekesztették Indiát. Ő mindent szótlanul tűrt és mindent újra kezdett. Végtelenül szerény és visszahúzódó volt, a legnagyobb öröme persze az volt, ha szeretgettük, és a vacsora! India csak a száraz tápot ismerte, valóságos ünneplést rendezett, amikor az esti húskonzervjét megkapta. Őt a kert egy elkülönített zugában etettem, és az odavezetúő úton körbetáncolt engem örömében. Tavaly nyáron a sok vendégkutya miatt elhanyagoltuk kissé, sajátos módon fejezte ki a nemtetszését: fogta magát följött az emeletre és letelepedett a kanapé elé, ott töltötte az éjszakát. Tudtuk, hogy miért van az egész és szégyeltük is magunkat , és persze nem győztük dédelgetni az „árvát”. Az állatorvosunk egy alkalommal azt mondta, hogy India szerinte a magány ellenszereként cipeli folyton a fáit. Merthogy nem volt neki igazi gazdája, aki egészen az övé, helyette fája volt, ami viszont csakis az övé volt.
Tegnap reggel, amikor kimentem az udvarra, azt hittem, alszik. Látni véltem, hogy lélegzik, de csak az agyam akarta ezt látni. Odamentem hozzá, hogy megsimogassam. Hideg volt és merev.
Mellé temettük az utolsó fáját, amit a fotón a szájában cipel. Egy másikkal meg megjelöltük a sírját. Nem akartam, hogy a kutyák lássák a temetést, a nagykutyaudvarba tereltem addig őket. De amint kijöttek, mindannyian India sírjához mentek. Sokáig tétován álldogáltak a sír körül, a tekintetükkel keresték. River a legtovább, mert ők nagyon szerették egymást. Aztán ő is tovább állt, mert akadt valami érdekes látnivaló a szomszéd udvarban. Végül már csak Bajkál maradt ott, talán megértette, hogy szerette Indiát.
