Jól vagyunk, csendes, nyugodt napunk volt, illetve annyira nem is csendes, mert Bogyóka mindennemű elégedetlenségének hangos ugatással ad nyomatékot, így amikor elmentem bevásárolni, 10 percig csillapíthatatlanul ugatott: utánam. Azt hiszem, lány még nem ugatott ennyit utánam, még ha vizslalányról van is szó. Bogyóka minden lépésünket követi és köztünk alszik, mert mostmár én is a franciaágyon alhatok, mert 1 kutyával azért még elbírok, úgy értem, hogy be tudom fészkelni magam mellé. Bogyóka rendkívül okos és majdnem annyira szeleburdi, ellenállhatatlanul kedves vizslalány. Mint amilyen Breki, csakhogy ő fiú, és ma sok minden kiderült róla, olyasmi is, aminek csak később lesz jelentősége, de kezdem az elején.
Brekit délelőtt elvittem a Petcity-be – erről az állatorvosi rendelőről már írtam -, hogy fölvegyük a veszettség elleni oltást és a mikrocsipet, vagyis hogy ő fölvegye, mert engem már becsippelt Billgécc háromszor is, azóta a hajdú helyett csak haudujudút vagyok képes kimondani. Nem volt egyszerű már az indulásunk sem, mert Breki semmiképpen sem akart jönni. Biztosra veszem, hogy azt gondolta, amikor a régi hámját megpróbáltam föladni rá, hogy vissza akarom vinni régi, szűkös, magányos otthonába. Háromszor is kiszabadította magát a hámból, úgyhogy végül a hónom alá csaptam és úgy dobtam be az autóba. Útközben beszéltem hozzá, símogattam, próbáltam megnyugtatni, de nem sikerült, mély barna szemeiben végtelen szomorúság és cslódottság volt. A rendlőbe is úgy vittem be, mint egy táskát, mert nem volt hajlandó kijönni a kocsiból. A doktorok, mert itt három doktor is dolgozik egyszerre és van még két szakasszintes is, szóval a rendelő népe régi ismerősként üdvözölt bennünket, mert az utóbbi hónapokban sokszor jártunk itt, a legtöbbet Barkával, és rögtön megállípították, mennyivel jobban áll nekem egy 10 kilós fekete kutya a hónom alatt, mint egy 40 kilós birka az ölemben. Breki hang nélkül ült a vizsgálóasztalon, a szúrásokra meg se rezzent. Aztán a doltornő elkezdte kitölteni az oltási könyvét. Ez eltartott pár percig, és közben Brekinek csodálói akadtak: két doktornő és az egyik szakasszisztes. Körbeállták, kedveseket mondtak neki, mert Breki megfogta őket. Pedig az égvilágon semmit sem csinált, csak ült ott mozdulatlanul. Igen ám, de az az ülés! Tudják, milyen az, amikor egy nagy színész bejön a színpadra és minden szem rajta függ. Nem csinál semmit, csak van. De ez a vanás olyan lebilincselő, hogy mindenki a hatása alá kerül. Valami hasonló jelenség Breki is kutyában. Még nem volt olyan vendég a kertben, akit ne érintett volna meg Breki. Emlékszem, Klaudia például – Lola gazdája – az első pillanatban a hatása alá került, hosszú percekig nézték egymást, Klaudia leguggolt, Breki pedig rátámaszkodott a mellső lábaival, és csak néztek és néztek… Klaudia azt mondta, ha tehetné, azonnal elvinné Brekit, mire én mondtam, hiába tehetné, mert mi sosem adnánk oda senkinek Brekit, hiszen ő már a Kert lakója, ugyanolyan családtag, mint a régiek. Óh, Breki!… Az a lazaság, az a fésületlen elegancia, az a meleg, átható tekintet, a játékosságnak és a komolyságnak az az utánozhatatlan elegye, az örök vesztesek mélabús derűje, a humor és az a megejtő gyengédség, ami Brekiből árad, megfejelve a híres Clooney-mosollyal, mindez együtt mágikus kutyává teszi Brekit. Vagy hát nem mindez együtt, mert ezek csak szavak, „a lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd”, Breki sokkal de sokkal több, mint amit ezek a szavak ki tudnak fejezni, mint ahogyan minden létező több az őt megragadni szándékozó szavak bármily érzékletes füzérétől is. De talán még egy vonását mepróbálom megragadni: Breki, bár hűséges a kutyalányokhoz, de benne van a don juanok kiszámíthatatlansága, szeszélyessége is: ő a „Lemegy gyufáért” Breki, aki magával vitte kék útlevelét, benne fényképét és a nevét, de aztán egy idő múlva mégiscsak visszatér, és ott áll a küszöbön a penny-s szatyorral. Aki nem pontosan érti a fenti sorokat és kíváncsi a mögöttes jelentésükre, az hallgassa meg Cseh Tamás Horvátország című dalát, és akkor majd érteni fogja. Visszatérve a rendelőbe, Brekiről azt saccolta a doktornő, hogy 1-1,5 éves, kérdezte, hogy mit írjunk be születési dátumnak, én nyomban rávágtam: január elsejét, mint Petőfinek. Mert később írták be a január elsejét, Illyés szerint december 28-án született. Ha már itt tartunk, 4 évig kijártam Orgoványra, volt ott egy kihelyezett esti tagozatos osztályunk, annak én voltam az osztályfőnöke. Csuda dolgok voltak ott, például az iskola épületén volt egy emléktábla, amin az állt, hogy az Orgoványiak szerint itt született Petőfi Sándor. Ez nekem borzasztóan tetszett, le is fényképeztem, megvan a fotó. Szóval Breki ezentúl január elsején született és ezzel az adattal és a csipjével immár végérvényesen bekerült a magyarországi kutyák adminisztrációs rendszerébe. Kifele jövet megmértem, Breki 12,5 kg. Bedobtam az autóba és indultunk haza. Breki éppoly szomorú volt, mint oda felé, nem értett semmit az egészből, csak azt, hogy őt elviszik az nem is olyan régi, édes otthonából. Még akkor sem tudta, mi történik vele, amikor hazaértünk. Hívtam ki a kocsiból, de percekig eltartott, míg annyira összeszedte magát, hogy körülnézzen, és akkor, akkor végre leesett neki, hogy újta otthon van. Kirohant a kocsiból és a lábamra csimpaszkodott, az ínyét pedig a lehető legszélesebbre tárta, így George Clooney is elégedetten mosolygott ki a kis pofájából. Így, csimpaszkodva, mosolyogva tettük meg az utat egészen a teraszig. Breki egész nap kitüntető figyelemmel volt felénk, minden tőle telhető módon kifejezte végtelen örömét, hogy nem kellett elmennie innen. Anita mondta, hogy Bajkál és India nagyon lehangolt volt, amikor elmentünk, de nemcsak ők, maga Barka is, a kert kapuja előtt heverve vártak bennünket, és valóban nagyon felvidultak, aamikor megjöttünk. Megjöttünk Brekivel, akinek immár papírja van róla, hogy január elsején született, mint Petőfi Sándor