Mielőtt útra keltünk, Anita újra elkezdte olvasni A Foucault ingát (Umberto Eco) Aki netán nem olvasta volna, a regény a titkos társaságokról szól, kiemelten pedig a templomosokról, akiknek a 15. századi egyik leágazása rózsakeresztes testvériség. A regény főhősei, Casaubon, Belbo és Diotallevi egy titkos világösszeesküvés középpontjába kerülnek és Casaubon kivételével áldozatául is esnek az „ördöngösöknek”. A regény tele van ezoterikus utalásokkal, egymásba szövődő titkos társaságok történeteivel. Csak azért beszélek most erről, mert az elmúlt két napunk történetébe illeszkedik ez a dolog. Azt hiszem, ott hagytam abba tegnapelőtt, hogy a kutya elől bemenekültünk a házunkba, ami egy ravatalozó volt korábban. Reggel már nem volt ott a kutya, a zord háziasszony bezárta a temető udvarába. Igazán csak ekkor vettük alaposabban szemügyre a házat, a kápolnát, az udvar közepén álló titokzatos kutat, a szobánk berendezését, a különös tárgyakat. A Foucault-ingából én is elég felkészült vagyok, úgyhogy hamar felismertem a jelképek egy részét. A kápolna közvetlenül a ravatalozónk mellett van, a tetején 2 rózsakereszt, a mi ravatalozónk tetején is van egy, az egyik képen jól látni majd az égre meredő 3 keresztet. A kápolna fala, az udvar, a kút, a kőkerítés telis-teli van furcsa jelekkel, napszimbólumokkal, oroszlánokkal, pávákkal és mindenféle rejtélyes ákombákomokkal. És rózsákkal. Mindent rózsák borítanak, a berendezési tárgyakat is, beleértve még a kéztörlőt is, amint az a fotón is látható. A belső falakon is ott vannak a jelek, a keresztre feszített Krisztus, A Szűzanya a kis Jézussal, a bejárati ajtó felett pedig egy tipikus rózsakereszt függ a falon, a rózsakeresztes számmisztika szerinti díszítéssel. A pompás kert közepén áll a rejtélyes kút, ami Anitát annyira izgatta, hogy legszívesebben leereszkedett volna, hogy megtudja, hová vezet. Miután alaposan megnéztünk mindent, kimentünk a tengerpartra, kávét, Ouzot és egy kis üveg bort ittunk, aztán megfürödtünk. Még a borivás közben küldtem egy üzenetet Konstantina Mariának, ami így szólt: „Kedves Maria! Csodálatosan szép a házad, az udvarod, a kis kápolnád. Nagyon szépek a falon a kőminták és ahogy a régi kőpadot beépítetted a little housba. Mi volt ennek a kis épületnek régen a funkciója? Elnézést a kérdésért, de olyan különleges az egész. Köszönjük.”Csodálatos volt a tenger, meleg, vagy 26-27 fokos, hatalmas hullámokkal dobált bennünket föl-alá. Hamar elszaladt az idő, esteledett, és mi hazamentünk. Újra megnéztük a jeleket, és a sötétedéssel ránk ereszkedett annak az enyhén nyomasztó tudata, hogy egy titokzatos helyre csöppentünk. A zord asszonynak híre-hamva sem volt, a vendéglátónkról, Maria Konstantináról továbbra sem tudtunk semmit, viszont válaszolt az üzenetemre: „Az apám építőmester volt, ő építette ezeket, de fogalmam sincs, miért így építette őket.” Az nyilvánvaló volt előttünk, hogy egy ilyen konstrukciót csakis egy építész képes létrehozni, aki valamilyen titkos társaság tagja is egyben. A ház, a kert teljesen üresnek tűnt, sötétedett. Átöltöztünk és elindultunk a városkába, de kb. 100 méter után visszafordultunk, mert Anita elfelejtette a vízi cipőjét átcserélni a szandáljára. A legnagyobb meglepetésünkre a kápolna ajtaja nyitva volt, belülről erős fény ömlött kifelé, és az ajtó résén látható volt egy freskó egy részlete, egy angyal a végtelen kékségben. Az udvar közepén pedig egy alig meghatározható korú lány guggolt, a két vállára és az arca mindkét oldalra rózsakereszt volt tetoválva. Nem látszott meglepettnek, hogy hirtelen betoppantunk, az egyik kutyát simogatta és megkérdezte, hogy szeretjük-e a kutyákat. Semmi egyebet nem mondott, nem kérdezett, nem mutatkozott be. Zavarban voltunk, mondtuk, hogy persze, szeretjük a kutyákat, de nem tudtunk mit kezdeni a szituációval, amikor teljesen kinyílt a kápolna ajtaja, és a zord asszony jött ki belőle. Bosszúsnak látszott és csak annyit vetett oda a lányra mutatva, hogy „Ő Maria Konstantina.” A lány, amint meglátta az asszonyt, visszaszaladt a házba és többé nem is láttuk. Engem kifejezetten megijesztett a külseje és a viselkedése, Anita kissé könnyedebben próbálta látni ezeket a dolgokat, de arról ő is meg volt győződve, hogy itt valami titok lappang. Az zord asszony és a lány teljesen láthatatlanná váltak, sem fény, sem hang nem jött ki a házukból. Mi újra nekiindultunk, a városba vezető út kietlen, szeméttel csúfított üres területeken át vitt. Kb. 11 óráig csavarogtunk, Kremasti nagyon kedves kis tengerpati városka, a vasárnap esti nyüzsgésben egészen elvarázsolódtunk. Még éjfél előtt visszaértünk a szállásunkra, az utcácskára, a házra néma csend borult, csak a tenger morajlott szakadatlanul. (Ez a ház talán, ha 100 méterre van a víztől.) Gyorsan még írtam egy üzenetet Brekinek, aztán hamar elaludtunk, az éjjel már nem történt semmi különös. Ma reggel még lefotóztam néhány különös tárgyat, aztán eljöttünk a házból, ma este már Lindoszban alszunk. Azt hiszem, nemcsak az én számomra különösek ezek a tárgyak. Nem szokás például airbnb-s lakásokba 24 karátos arannyal díszített tányérokkal várni a vendégeket, hogy csak egy dolgot említsek a szokatlanságokból. Szóval, Breki, így kezdődött a mi nyaralásunk, ha úgy vesszük, elég baljós módon, de mégis, azt hiszem, életünk legkülönlegesebb helyén voltunk, egy szépséges, titokzatos kert hajdanvolt ravatalozójában aludtunk két éjszakát és megismertük a névtelen, zord asszonyt és magát Maria Konstantinát, akiről a környékbeli emberek semmit nem tudtak-hallottak, aki nem vette föl a telefont, amikor megérkeztünk és üzenetet sem küldött. Nekem valahogy az volt a benyomásom, hogy a zord asszony rabságban tartja és rejtegeti ezt a lányt, akinek az arcára és a vállaira keresztek voltak tetoválva, és aki talán csak titokban küldhetett üzeneteket is a külvilág felé. Hogy mi lehet abban a kápolnában és abban a jelekkel televésett kútban, már sosem tudjuk meg, és ez nem is baj, Breki, mert nem kell mindent tudni ezen a világon, sok dolog van, amit jobb, ha nem tudunk. Holnap majd írok Lindoszról. Bajkálékat öleld meg helyettünk is!
Zoli
