Kedves Breki!
A legfontosabb, hogy holnap ilyenkor már otthon leszünk, mondd meg a többieknek is! Sok mindenfélét összehordtam neked az elmúlt 9 napban, most is erre készülök. Nagyon szeretünk itt lakni, a Szent Nektariosz templom közvetlen szomszédságában. Minden közel van ide, és ez olyan emberi léptékű hely Lindosz után. A templom gyönyörű, képzeld, vasárnap reggel egy darabig részt vettünk egy istentiszteleten. Nagyon különös egy görögkeleti mise. A hívők, amikor bejönnek a templomba, először a bejárat melletti Krisztushoz-szoborhoz járulnak, térden állva elmormolnak egy imát, aztán a Krisztus mellett álló ikonhoz mennek és megcsókolják – igazi csókkal! -az ikonon látható Szent Nektarioszt. Hogy ki volt Szent Nektariosz, azt pár napja még én sem tudtam, de utánanéztem az Interneten. Hát, Breki, nem akárki volt ez a Szent Nektariosz, fordulatos élete volt, mindig nagyon akarta a jót, Egyiptomban járta a papi iskolákat és már a püspökségnél tartott, de valamiért folyton csúf pletykákat terjesztettek róla, aminek az lett a vége, hogy megfosztották a püspöki székétől és még Egyiptomból is száműzték. Elég csúnyák lehettek azok a pletykák, Breki, hogy még az országot is el kellett hagynia. Egyiptomból Athénba ment, de azok a pletykák annyira csúfak voltak, hogy ott nem is kapott állást. Ekkor azonban fordulat következett be a sorsában, mert a felettesei rájöttek, hogy a pletykák nem is biztos, hogy igazak, úgyhogy áthelyezték egy távoli helyre prédikátornak, később meg iskolaigazgató lett. Nagyszámú lelki gyermeke volt a püspök-prédikátor-iskolaigazgatónak, közéjük tartozott néhány fiatal lány is, akik a szerzetesi életnek akarták magukat szentelni, de nem léptek be egy monostorba sem, annyira ragaszkodtak lelki vezetőjükhöz, Nektárioszhoz.
Nektariosz mint jó pásztor, úgy törődött velük, és keresni kezdte a helyet, ahol nyugodtan élhetne a lányokkal, akik, mint már említettem, a lelki gyermekei voltak. Végül Ejina szigetén találta meg az ideális helyet, ott vett egy régi monostort, amit aztán később felújított. Itt telepedtek le, Nektariosz és a fiatal lányok, akik főként lelki gyermekek voltak. Hanem, Breki, itt is a szájára vette a nép Nektarioszt, és a korábbiaknél minden tekintetben még csúfabb pletykákat terjesztettek róla, hogy milyeneket, azt most nem mondom el neked, mert még csak 2 éves vagy, vagyis még kutyaidőben sem vagy nagykorú, mindenesetre az athéni érsek személyesen ment el a szigetre, hogy személyesen győződjön meg róla, mi folyik abban a monostorban. De nem találhatott ott semmi különöset, mert amikor egy idő után távozni készült, azt mondta, hogy ebben a monostorban „Isten ügyével foglalkoznak”. Igen ám, kiskutyám, de egy másik ismertető szerint ez nem is így történt, mert az érsek csak egy vizsgálóbiztost küldött maga helyett a szigetre, aki, amikor megérkezett, nyomban kentaurnak nevezte a szentet és a szakállánál fogva rángatta. Akárhogy történt is, Breki, 1961-ben szentté avatták ezt a Nektarioszt és templomot is emeltek neki, ami pont itt van mellettünk. Ennek a templomnak a harangja vasárnap reggel valósággal fület repesztő kongatással hívja a hívőket a misére, este meg, képzeld, esküvőt tartottak benne és a násznép a templom udvarán pezsgőzött! Utána biztosan vacsorázni mentek valami jó helyre, mert itt mindenki folyton megy valami jó helyre. Ma reggel, amikor a kávénkat ittuk a szemközti kávéházban, éppen ott volt egy busznyi idősebb ember, akik szintén egy jó helyre mentek, bizonyára Lindoszba, csak megálltak útközben egy kávéra. Ma délben mi is bementünk egy jó helyre, egy kis tavernába a kikötőnél, ami azt hirdette magáról, hogy ott hagyományos görög ételeket készítenek. Ezt a tavernát a halászok építették még a hatvanas években, a reggeli fogásaikat készítették el az olykor erre tévedő vendégeknek. A vendéglős nagyon kedves, jókedélyű ember, rögtön megkérdezte, hogy honnét jöttünk, és valóságos üdvrivalgásban tört ki, amikor megmondtuk, hogy Magyarországról. Nyomban elkezdte mesélni, hogy sokat járt itt egy híres magyar focista, Esterházy Márton, aki, amikor a Panathinaikos-ban játszott és Falirakiba jött nyaralni, minden nap lejárt hozzá vacsorázni. Bizonyára így volt ez, mert tényleg nagyon finom ételeket készít ez a vendéglős, grillezett halat és jó nagy garnélákat ettünk, de azért, Breki, bármennyire is beképzeltnek gondolsz most, én azt mondom neked, hogy a Mexikó konyhája jobb! Hogy a mi halaink és garnéláink jobb ízűek! Mert mi nem napraforgó olajon sütjük a halat vagy a garnélát, hanem olivában vagy fűszeres vajban, de még a szuvlakink is jobb, mint az itteniek, mert fűszeresebb – hihetetlen, de a görög sültekről eltűnt az oregano! -, nem beszélve a muszakáról, ami itt egyenesen katasztrofális. A legnagyobb gasztronómiai meglepetésünk azonban az volt, hogy a Gatto Bianco, vagyis az olasz taverna pizzája, bár finom volt, de mégsem volt annyira finom, mint Anitáé, merthogy mi igazi parázson sütjük és a miénknek ropogós, aranybarna az alja, de az olaszé csak aranybarna, és egy cseppet sem ropogós. És akkor ott van még ez a vacak krumpli! Mindenhez ugyanazt a közönséges hasábburgonyát adják, a szuvlakihoz éppúgy mint a muszakához vagy a grillezett tonhalhoz. Dehát ez a tömeg miatt van így, amiről a múltkor már írtam neked. Igaz, már nincs az az őríjtő tömeg, ami nyáron van itt, az az igazság, hogy már tömeg sincs, de azért ha a tengerparton fölnézel az égre, turistát látsz – egy ejtőernyőről lóg lefelé és egy csónak húzza maga után a vízen -, ha a tengert nézed, a vízben is turistát látsz és ha alámerülsz, a víz alatt is csak turistát látsz – a halak már rég eltűntek -, akik búvárszemüvegben vizslatják a tengerfeneket. Pont úgy, ahogy a te fenekedet is szokták vizslatni, hogy ugyan mi ott az a barna folt, pedig hát, Breki, mi jól tudjuk, hogy ott egyszerűen csak barna a szőrzeted. Képzeld, ma, amikor a sziklák között barangoltunk, egyszerre csak egy strandon találtuk magunkat, ahol az emberek épp olyanok voltak, mint a kutyák, semmi mást nem viseltek magukon a saját szőrzetükön kívül. Az emberre ilyenkorazt mondják, hogy anyaszült meztelen. Hát ezek az emberek pont ilyenek voltak, anyaszült meztelenek, úgyhogy nem is mentünk a közelükbe, inkább megmásztunk egy kisebb magaslatot. Gyönyörű látvány tárult elénk, Breki, olyan szép, hogy azt el se lehet mondani. És olyan szép volt ez a 10 nap, hogy azt se lehet elmondani. Pedig nyavalyogtam neked párszor, hogy aranykalitka meg tömeg meg rózsakeresztesek, de az igazság az, hogy gyönyörű ez a sziget és ez az élet, amit itt élhetnek a szerencsések, ahol még októberben is nyár van és ami éppúgy elvarázsolt és magába szippantott bennünket, mint hajdanán. A legtalálóbban Anita foglalta össze a lényeget: „Mindenki kapaja ki a maga Görögországát!” A többit majd személyesn holnap!
Utóirat: Most csak 1 képet tudok föltenni, de otthon majd csinálok nektek a képekből egy útifilmet!
Zoli
