Elmúlt az ünnep, dolgos hétköznapok sorjáznak most egészen karácsonyig. Megfogyatkoztunk kissé, elment Véda, Linné és Brutus, megjött viszont Pinky és Gréta.
Pinky 1 éves boston terrier, rendkívül elegáns, illemtudó, kedves kutya. A nagyoktól ódzkodott kissé, de Grétával hamar „országos barinők” lettek, már vagy 2 órája itt játszanak a felső nappaliban. Most éppen Minyont bámulják némileg megbabonázva, talán lassan el is fáradnak és pihenni térnek. A nagyok, Kyle, River, Bajkál és Breki a teraszon hevernek, ők is elfáradtak, hiszen velem dolgoztak kora reggel óta. Kyle ma is gyógyítgatta India fülét – néha River is -, mindketten „gyengéd” hangulatban vannak. Az étvágyuk amúgy bámulatos, River soványsága halványuló emlék már csak. Az idei október 23-át ők tették nekünk örökre emlékezetessé. Kint bóklásztunk a Mexikó környékén, amikor egyszer csak azt érzékeltem – nem tudom, melyik érzékszervemmel, talán a hetedikkel -, hogy olyan üres lett a tér. Ott voltak körülöttem a kutyák, de kettő hiányzott. Hiába szólongattam őket, hiába fütyültem, tapsoltam – arra mindig hozzám rohannak -, nem válaszolt senki. Anitával keresztbe-kasul átfésültük a kertet, minden elképzelhető zugot megnéztünk, mert egyszerűen nem tudtuk elképzelni, hogy a fiúk megszöktek. De a csend egyre fojtogatóbbá vált, felhívtam a hátsó szomszédunkat, Brigit, akik szintén kutyások, nem látta-e őket. Brigi nem látta, de hátra jött segíteni keresni, hogy hol mehettek ki. Hát nyomban megtaláltuk, a kerítés lovarda felőli sarkában jó két tenyérnyi rés tátongott. Sejtettem, mi történhetett, hiszen magam is tanúja voltam már a madarászásnak, ami amúgy elragadó látvány. Egy termetes gerle röppen föl valamelyik akác lombjából, a két border szinte egyszerre kapja föl a fejét és a következő pillanatban vad vágtába kezdenek, el akarják kapni a galambot. (A repülőgépekre is pont így reagálnak.) Kerítéstől kerítésig folyik a hajsza, de a drótakadály persze megállítja őket. Azonban most a hátsó kerítésünknél, amin – ki tudja, miféle okokból kifolyólag – nem régen keletkezett ez a rés. Azért mondom, hogy nem régen, mert amikor utoljára ellenőriztem a kerítéseket, még nem volt ott. Kyle a galambot üldözve a kerítés előtt bizonyára megtorpant, de aztán nem sokat teketóriázott, mivel épp az orra előtt volt a rés, átpréselte magát és folytatta a hajszát, River meg utána! Senki sem gondolná, hogy milyen hajlékonyak a borderek, szemre egy pincsi se fért volna át azon a résen, de ők igen! Én persze képtelen voltam átjutni a kerítésen, úgyhogy autóba pattantam és nekivágtam, hogy a földutakon elébük kerüljek és a lovardánál elcsípjem őket. És láss csodát, tényleg a lovardában kötöttek ki! Ott pedig Rita, a lovarda vezetője azonnal elkapta a grabancukat, pórázra tette őket, majd azon nyomban lefényképezte a két kódorgót és már tette is ki a fotót és a telefonszámát a facebook-ra. Anita azonnal észrevette az infót, mert míg én az autós üldözést folytattam, ő az elveszett állatok facebook-oldalát figyelte. Egy szó mint száz, a szökevények még az előtt megkerültek, hogy elvesztek volna. Cseh Tamással szólva Nincsen más ebben a dalban, csak egy Ember, akit Ritának hívnak, két imádni való, szeles kutya és egy megfoghatatlan dolog, amit közösségi médiaként emlegetünk. És a legtöbbször nem győzzük szidni, ostorozni, hogy mennyire kártékony, mert elveszi az emberek idejét, valóságérzékét és józan eszét. Pedig sok egyéb közt egy csodálatos lehetőséggel ajándékoz meg bennünket a nap minden percében: megtalálhatjuk elkóborolt szeretteinket, lett légyen az kutya, macska, vagy – neadjisten! – akár ember is.