Ezt a Naplómat Szervó Katinak ajánlom!
Bevezető
Én írom ezt a naplót, vagyis nem én, hanem Zoli, de valahogy mégis én. Bemutatkozom: nem tudom, ki vagyok. Első emlékeim öreg asszonygazdámról vannak. Egy régi házban éltünk, ő bent, én meg kint, az udvarban. Nagyon pici volt az én udvarom, zegzugos, tele mindenféle lim-lommal. Meleg volt, amikor odakerültem, de aztán lassan alább hagyott a hőség, egyre hűvösebb szelek fújtak, és egyszer csak fehér lett minden. Puha, hideg bunda fedte be a földet, az ivóvizem megkeményedett, a hideg a csontomig hatolt. Egy napon asszonygazdám már nem jött ki a házból. A tál, amiben az ennivalót kaptam, üresen maradt, inni sem tudtam, mert a kemény vizet nem lehet meginni. De a föld fehér bundáját meg lehetett, vagyis nem, mert inni ezt sem lehetett, de megenni igen, és ezt oltotta a szomjamat. Magamra maradtam. Kétségbeesés vett rajtam erőt, a kaput lestem állandóan, mikor nyílik ki végre és mikor lép be rajta asszonygazdám, de ő nem jött többé. Kétszer jött fel és ment le a Nap, erőm egyre fogyott, amikor egyszer csak kinyílt a kapu és egy asszony lépett be rajta. Egy nagy edényben ennivalót hozott. Reszkettem az éhségtől, azonnal rávetettem magam az ételre. Amíg ettem, az asszony bement a házba, és egy nagy tál vízzel jött vissza. A hagja ismerős volt, a kerítés túloldaláról hallottam mindig, amint a macskáját hívogatja. Amikor az emberek elváltoztatott hangon azt mondogatják, hogy cicc-cicc-cicicc, akkor a macskájukat hívják, ezt minden kutya tudja. Ezentúl így teltek a napok, én lestem a kaput, ami egyszer csak kinyílt, az asszony hozta az ennivalót és kicserélte a vizemet. Szólni nem szólt hozzám, megvárta, míg behabzsolom az ételt, aztán fogta az edényt és elment. Én dermedten vártam a következő kapunyitást, ebből álltak a napjaim. Az idő elkezdett melegedni, a fehér bundából csak foltok maradtak, aztán észrevétlenül eltűntek ezek is. Néha a gondozómon kívül mások is megfordultak az udvarban, leginkább egy kedves, meleg hangú asszonyra emlékszem, aki beszélt hozzám, az ölébe vett és simogatott, de hamar elment, és csak nagy sokára jött el újra. Volt vele egy férfi és két gyerek is. Ők is kedvesek voltak velem, de az asszonyon megéreztem, hogy szeret. A kuyták azonnal megérzik, ha valaki szereti őket. Nem tudom, honnan tudják, de tudják. Újra beköszöntött a meleg, és egy napon megjelentek az emberismerősem, de nemcsak ők: egy félelmetes, hatalmas szörnyeteg is, aki elkezdte szétrombolni a kerítést és föltúrta az egész kertet. Az asszony, aki szeretett, bevitt a házba és ott üldögéltünk sokáig. A hozzá tartozó emberek elmentek. Láttam, hogy az asszony nyugtalan. Egyszer csak a kezébe vett egy kis dobozt, és abba kezdett beszélni. Nemsokára megjelent egy férfi. Egy darabig beszéltek az asszonnyal, azután a férfi a karjaiba vett és betett egy autóba. Nem értettem, mi történik velem, akkor még azt sem tudtam, mi az az autó. Öszetekeredtem, amennyire csak tudtam, és rémülten vártam, mi következik. A férfi mellém huppant, kezével végigsimította a fejemet, és engem akkor valami melegség öntött el. Az a valami, amibe belekerültünk, elindult, sokáig zötykölődtünk, azután megálltunk. A férfi felnyalábolt és bementünk a kapun. Belül volt még egy kerítés, ami mögött annyi kutya csaholt, amennyit sosem láttam. Nagyon megijedtem, de az öröm is belém hasított! Hát itt kutyák vannak! A férfi óvatosan letett és bementünk. Valósággal szédültem! Hatalmas zöld tér nyílt ki előttem, körülöttem pedig kutyák nyüzsögtek vidáman, volt köztük még nálam is kisebb, de több volt a nagy, jaj de nagyon nagy! Közülük kettő hasonlított egymásra, a férfi az egyiket Bajkálnak, a másikat Indiának szólította. Odahívta őket, beszélt nekik, majd megsimagotott engem. Aztán újra fölemelt, mosolygott és mondott nekem valamit. Akkor még nem értettem, de ma már tudom, azt mondta: ezután ez az otthonod és mi leszünk a családod. Azóta itt élek. Sokáig nem mertem elhinni, hogy újra van gazdám. Vagyis gazdáim. Mert van egy főgazdám, aki idehozott, ő Zoli. De Zoli nem egyedül él itt, van egy párja, Anita, ő is a gazdám. Aztán itt van a két négylábú gazdám, Bajkál és India. És végül van itt egy nagyon furcsa gazda, kisebb, mint én, de nagyobb az ereje. Úgy látom, ő mindenki gazdája, Minyonnak hívják. Már éppen kezdett rajtam erőt venni a boldogság, amikor megjelent az asszony, aki szeretett engem, de mégis odaadott Zolinak. Majd szétvetett az öröm, ő meg nem győzött ölelgetni engem. Vele volt az a férfi is, aki pont úgy tartozott hozzá, mint Zolihoz Anita. Jó darabig beszélgettek Zoliékkal egy Mexikó nevű helyen, ami a hatalmas kert hátuljában található, sokat vannak ott Zoliék és a barátaik. Amikor elindultak, balsejtelem futott át rajtam: Visszavisznek! Vissza abba a rettenetes magányba… Meghasadt szívvel kullogtam utánuk, mert belém volt még égve, hogy – hiába Zoliék, Bajkálék, és ez az egész új világ – követnem kell őket. Amikor kiléptek a kapun, Zoli becsukta utánuk, és… és én bent maradtam! Ők meg kint! Akkor megértettem! Átöleltem Zoli lábát, elöntött a boldogság, és tudtam, otthon vagyok. Azóta rengeteg dolgog történt itt, amikről Zoli beszámolt a kutyanaplóban. De Zoli mégsem kutya, csak egy ember. Az ő naplója embernapló. Biztosan ő is érezte ezt, mert tegnap átadta nekem a naplóírást. Vagyis hát nem egészen, ezt mondta: Tudod, mit? Ezentúl írjuk együtt! Hát akkor, kedves olvasó emberek, naplóra föl!
Első fejezet: Itt van Bogyó.
Nem is olyan egyszerű ez a naplóírás. Jó ideje töröm a fejem, hogy mit írjak. Itt van Bogyó. Ez biztos. Két Napjárta óta van itt. Fehér, göndör a szőre, kisebb nálam. Úgy látom, városi úrikutya, leginkább bent van a házban. Néha mi is bemehetünk, amikor hideg van vagy esik az eső, de mi különben kint élünk a kertben. Mások bezzeg bent henyélhetik át az egész napjukat! De azért Bogyó is kijön néha. Egész jó vele játszani. Délután azt játszottuk, hogy bekaptam a farkát, de óvatosan, hogy ne fájjon neki. Ő meg próbálta kiszabadítani, így aztán huzakodtunk egy jót. De nem sokáig, mert megjelent India gazdám, és ő is részt akart venni a huzakodásban. India mindig mindenben részt akar venni, és ezt nem mindenki veszi tőle jó néven. Az ilyen négylábú egyén olykor visít. Bajkál sosem szokot odajönni, ha játszunk. Bajkál szeret engem, vigyáz rám. India is, de valahogy Bajkál a fővigyázó, ő mindenkire vigyáz. Zoli mondja, hogy nagyon elkalandozok, gondoljak a gazdikra, akik a kutyáikról szeretnének olvasni, nem Bajkálról, Indiáról és holmi zagyva fejtegetésekről. Jó, akkor visszatérek a lényeghez: Bogyó itt van. Más most nem jut eszembe. Hű, de nehéz ez a napló!
