Az ember először egyedül van, aztán ketten lesz. Aztán hárman, négyen, ki tudja, hányan. A Macskaköz még nem volt Macskaköz, amikor idejöttünk lakni egy faházba, amiben ma Sanyi lakik. A közöcske legelején, a jobb oldalon, amelyen a villanykarók is állnak, egy pici házban laktak Kakasék. Utánuk következett egy sokkal kisebb-ben Macska Laci bácsi. Utána Anna, Erdősi Feri bácsi, majd Pacal, de ők csak hétvégékre jöttek ki a hobbiba. Aztután Tóth Feri bácsi földbe mélyedő háza következett, ami valójában egy alap és pince volt, amire végül nem húzták föl a falakat. Feri bácsi pont a fordítottja volt a hobbisoknak: ő csak vasárnap járt haza, mert volt egy szépen berendezett lakótelepi lakásuk, amelyben a felesége és a gyerekei éltek. Egy régi biciklivel tekert vasárnap reggelenként haza a családi ebédre, amit délelőtt 10-kor már be is fejeztek, mert Feri bácsi tovább nem bírta a bezártságot. Fél 11-felé már már messziről lehettett hallani a boldog kurongatását: a kutyáit köszöntötte már messziről kiáltozva: Farkaskáim, Farkaskájaim! (A kutyákba most még nem fogok bele, mert akkor követhetetlenné válik az elbeszélés.) A köz legvégén állt a faház, ahová mi beköltöztünk.

Voltak még más lakosok is, de ők csak hétvégekre jöttek ki és mind a túloldalon „laktak”. Kezdem megint a legelején. Kakasékkal majdnem szemben Béla lakott, kőműves. később kiderült, hogy Földháziné házában is jókora része van, ahová majd mi fogunk költözni 2 év faházazás után, és ahol ma Söviék laknak, mert mi már Kakasék házában lakunk. Na, de vissza Bélához. Anita jól foglalta össze egyszer egy tréningjén, amit cigányassznyoknak tartott: „Jól nézzék meg majd a házakat, ahová egyszer majd beköltöznek. Az azonosságokat és különbözőségeket. Próbálják meg kitalálni az utcájuk történetét! A mi utcánkban például minden házat Béla épített. A vezetéknevét nem tudom, csak annyit, hogy Béla. Mi csak úgy hívtuk, hogy a Macskaközi Makovecz. Ezeket a házakat az idők folyamán aztán toldozták-foldozták, kezdtek nagyon eltérni egymástól, és külsejükben már semmiben nem is hasonlítanak. Egy dolog azonban minden házban egyforma. Nincs bennük derékszög.”

Béla után következett Pista bácsi telke, aminek a végében egy félrecsapott tetejű budi állt, a közepén pedig egy jókora sufni, amiben a szerszámait tartotta, de volt benne ágy és asztal is, ami kielégítette Pista bácsi igényeit. A kerjében gyümölcsfák álltak és 4 sor szőlő „futott”. Utána Földháziné következett, Béla testvére – azt nem tudjuk, hogy húga-e vagy nővére -, ez volt akkor a közöcske legnagyobb háza, a belterülete 44 négyzetméter volt, a gazdasági épületek akkori felső határa. Földháziné Erdősi Feri bácsi élettársa volt, aki otthagyta miatta a feleségét. Mivel Erdősi Feri bácsinak is volt hobbija, mint fentebb már írtunk erről, Földháziné is szeretett volna magának egyet. Megvette a szemközti telket és megépítették a házat. Szép, tágas vályogház volt zsalugáteres ablakokkal, valóságos palota a többi házikóhoz képest. Azonban mire felépült a ház, a kapcsolatuk nagyjából leépült. Végül aztán annyira rosszba lettek, hogy Feri bácsi visszament a feleségéhez, Földháziné pedig elhagyottságában arra jutott, hogy nem akar Feri bácsival szemközt „hobbizni”. Amikor elmesélte nekünk egyszer a problémáját, felvetettük, hogy cseréljünk! És cseréltünk is, persze az ő háza többet ért, mint a miénk, a különbözetet kifizettük. Így Földháziné nagyjából 40 méterrel távolabb került Erdősi Feri bácsitól.Hát így kerültünk mi Földháziné házába, ő meg a mienkbe. De nem sokáig maradt ott. Rögtön az első nap, amikor átköltözött, kivágatta a 2 fűzfát, aztán az összes japánnyárt, fölásatta a gyepet, aztán, miután minden gyanús, haszontalan növényt eltüntetett, bevetetette krumplival az egészet. A fűzfákat nem vágták, hanem kiásták, és én elkértem tőle az egyiket. Tóth Feri bácsi útmutatásaalapján ástam neki egy gödröt a mi krumpliföldünk közepén, mert úgy látszik, Földháziné csakis krumpliföldön tudott létezni. Feri bácsi ideadta a talicskáját, amit megpakoltunk disznószarral, ez volt a „trágyaágy”, amire földet lapátoltam és erre tettem rá a súlyosan csonkolt gyökerű kis fát. 1 hónap múlva vettem észre a gyanús kis zöld szőröket. A fácska feléledt és az évek alatt valóságos zöld katedrálissá terebélyesedett. 
Földháziné után következett Berta háza. Ez olyan volt, mintha nem is lenne, vékonyka, egyablakos kis meseház utcára néző zsalugáteres ablakkal. Berta a városi néphez tartozott, azokhoz, akik valójában megvetették a periférián élőket, de képtelenek voltak ellenállni a hobbizás szenvedélyének. Amikor átköltöztünk Földháziné házába, szomszédok lettünk. Kapcsolatunk a szívélyes társalkodás szintjén megrekedt. A következő telek tulajdonosának a nevét máig nem ismerjük, de Feri bácsi „a tudós”-nak hívta, így mi is így nevezzük magunk között. Ezen a telken nem áll semmiféle ház, viszont valóságos arborétum, hatalmas fenyőkkel, tujákkal és a jó ég tudja, milyen fákkal. Egyszer bevittem a városba autóval, és megkérdeztem tőle, miféle tudóst tisztelhetünk benne, mire leesett az álla.  Nos kiderült, hogy a mi „közöcskénk” tudósa valójában színdarabokat rendez a város színházában, és sosem ambicionált semmiféle tudományt. A tudós telke után már csak a „bolond” Jóska telke állt. Csak egy leromlott sufni díszelgett rajta, viszont szép konyhakertet ápolt a feleségével. Jóska néha valóban különcnek tűnt. Az ABC-ben hangosan kötekedett a világgal, a vevők riadtan rebbentek szét, ha Jóska feléjük indult. Egyszer egy forró júniusi délelőttön a telke közepén állt gatyában és egy teli szódásüveget lóbált a kezében. A szemközti telken Pacal sóváran nézte, mert elromlott a szivattyúja és nem volt vize. Átkiáltott Jóskának, hogy adjon neki szódavizet. Jóska a szájához emelte a szódásüveg csőrét, és visszakiabált Pacalnak: „Szóda kéne? Szóda, mi? A f@szomat!” És elkezdte spriccelni a szódát a szájába. Pacal nem tudott erre mit mondani, szomjasan nézte a performance-t. Hát, ekkora a Macskaköz, nem kisebb és nem nagyobb, éppen ekkora. A hozzá fűződő történetek azonban oly szerteágazóak, hogy egy elbeszélésben való összefűzésük meghaladják prózaírói képességünket, ezért a továbbiakban Temesi Ferenc nyomán rövid szócikkekben próbáljuk megragadni és ábrázolni e történetek esszenciáját. Bizonyára lesz olyan szereplő vagy esemény, akiről és amelyről több szócikk is születik majd, és lesz olyan, akiről és amelyről egy sem. És hogy mindez miért van vagy lesz így, azt senki sem tudja. Bárki írhat szócikket, aki a Macskaköz Köztársaság lakója, és az is, aki nem. De hogy a szócikke bekerül-e a Macskaközi Szótárba, az magától a szócikktől függ. Attól, hogy bánt-e valakit, és felsejlik-e benne az a dolog, amelyről senki sem tudja, hogy micsoda, de ha nem sejlik fel, akkor unatkozunk.