Szófestmények

Magamról

Születtem Gyergyószentmiklóson, 1983.04.06-án. Középiskolai tanulmányaimat a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban végeztem, majd a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen filozófiát tanultam, 2005-ben diplomáztam. Mivel filozófiám nem nyerte el a világ kíváncsiságát, ezért angol nyelv oktatásba kezdtem, jelenleg a kecskeméti Katedra / Hírös Tréning nyelviskola filozofikus nyelvtanára vagyok.

A szófestményekről

– Na nézd már, itt egy újabb.
– Hol?
– Ott ne, a templomajtó, meg a bárpult között.
– Ja, hát az ott Eszter. Nem ismered?
– Nem. Miért kéne?
– Hát a szófestmények… Még mindig semmi?
– Semmi.
– Tájékozatlan vagy.
– Kétlem. Na mondjad már.
– Odaátiságból ideátiság, ideátiságból odaátiság.
– Ne erőltesd meg magad!
– Szóval, rövid, szavak alkotta festmények, amik valahogy máshogy ábrázolnak. Belenyúl az érzékelhető világba, benne kavarog, de ha kicsit alányúl, akkor a jelentéktelent magasztossággal abajgatja, ha kicsit fölé, akkor a változatlan valóságot keresi.
– Panteizmus szaga van. Ezt állítja ő is?
– Kérdezték tőle. Nem volt kész válasza, azt mondta, mit érdekelne engem a költészet maga.
– Mi a fene. Eredeti. És mit tudsz még erről a nőről?
– Hát látod, ifjú középkorú, már nem, de még az sem.
– Fárasztasz.
– Akkor befejeztem. Nincs is más fontos.

Szófestmények

Levegő alatt
Levegő bontja rajtam apró, csillogó vízgyöngyökre a nedvességet. Némelyik még hűvösen
gördülne tovább, már már beleremeg, de kifog rajta a szél. Pimaszkodik a vízzel is. Kézen
fogja, nyújtogatja, nem dühösen, jókedvében. A víz nem áll ellen, hagyja lenni a szelet.
Látom, kacagás rázza két vállát.
-Bizonyíthatnád-e, hogy vagy, formálható anyagjátékaid nélkül? – kérdezi a víz.
A szél csillapíthatatlanul matat tovább. Felfrissül láthatatlanságától, váratlanul meglepi a
vizet, túltaszítja a köveken és hullámfésűvel oldja kontyából a száraz füvet.
Észreveszik vígságuk közepette a csodálkozó idegent. Elcsendesednek egy pillanatra és
valamit mutatnak. Meglátom a kedélyes, tajték szélű csipketalárt. Fitogtatják így ketten, én
váltam ki belőlük. Nem testemet akarják, hanem tudatomat. Abba a nagy nyugodt,
egyenletes mozgásba bevonni. Körkörös játékuk ritmikusan mondogatja, milyen örök lapul
mindig változó gondolatörvényem alatt.

Szántóföldbe végtelen
Szántóföldbe botlik a hegy lába és elhasal. Közönséges haszonnövény ajánlkozik
kerítőnek. Szépsége keres magának magágyat. Közéjük megyek megérteni szavukat.
Szúrós, sovány kórók, dudvákkal megszórva enyelegnek közel egymáshoz. Bársonyszélű
dédelgetést vártam, pillangó szárnyú első csókot. Érzékelésem megzavarja a valóságot,
megdöbben nem érthetősége láttán.
Más jelrendszerhez fordul. Megsürgeti az időt és átirányít a szemközti dombra.
– Közelről csak az egyest látni! – kiabálja hangtalanul – Az idők kezdetén, a negyedik napon
tetten érték a Nap születését. Ez örökre meghatározta őket, ezért követik töretlenül
mozgását.
Földhöz ragadt sárga felhőt határol el zajtól a csend, nesztelen ringása az idő karjaiban
keresi azt, ami végtelen.

Lanyhán megremeg
Lanyhán fordulnak a vaskerekek, kétség van a nehézfémben. Bizonytalanságom
maradásra biztat, de vontat már otromba súlyával egy józan holnap. Kattog a kerék,
szótagolja eperszínű szavaidat, illat árad odaveszett perceimből. Domboldalon fenyőerdők
sűrű zöldje fut az égbe, kék boltívben ígéreted fátyolosan megremeg.

Szövetének irányába
Szövetére kényes kanapé, hivalkodik a nappaliban. Rajta három galambszürke párna
bájcseveg. Árnyék biceg rajtuk, az elhivatottságán túlnyúló lámpa babrál fényekkel. A
kanapé meleg bézs színe araszol át a lámpaernyőre, az egységet aranyszínű rojtok oldják.
Kávébarna szőnyeg puha cikornyáit tapossa óvatosan egy antik hatású dohányzóasztal.
Vadcseresznyefa vetemedik megbízható hajlatokba, az asztal lapja matt és makulátlan.
Szemközt a falon pusmogó könyvespolc alkonyodik, néhány áporodott klasszikus méltatja
és több nyughatatlan kortársszerző áltatja olvasóközönségét. Az eleven bézs megtorpan
egy lila szobanövényben, de aztán lelkesen továbbmatat és a függönyön alkalmatlankodik.
A kanapé mögött egy tökéletes selyemháló beleremeg egy szerencsétlen véletlenbe. Az
erős fonallá keményedett fehérjeoldaton végigfut a rezgés és könyörtelen végzetté növi
magát, élniakarás találkozik ádáz halállal, kétségbeesett védekezés küzdene egy elszánt
Arakhnéval. Hangtalanul oldódik a még élő, lágy szövet. Az életidő megbotlik egy
pillanatra és már selyembe pólyálva mutat egy esetleges újjászületés irányába.

Három kaolin
Három, eleganciájában pompázatos teáscsésze kényeskedik ugyanannyi fennhéjazó
csészealj nyakában. Kevélységük a Tang-dinasztia óta töretlen. A csészealj fehér, pőre
ártatlanságát egy tülekedő aranyfényű fodros díszítés taszítja révületbe. A törékeny
nászon felbátorodva, a díszítés még tesz egy vétlen kört, virágzó cseresznyeág képében.
A fehér és az arany egységgé csendesedik. A csésze külső része ugyanezt játsza tovább,
de belseje elbizakodottabb színekben hoz, néhány arányaiban is illetlen, rózsaszín
cseresznyevirágot. Meg sem próbál szendeséget színlelni.
Egy hanyag mozdulat és az univerzális törvényszerűség hozza a végzetet. Billen a csésze,
a cseresznyevirágok kétségbeesetten fordulnak saját tengelyük körül. A csészealj rémült
sikolya elbizonytalanítja a tömegvonzást, de kegyelmet nem gyakorolhat. Az aranyfodrok
kábult zuhanásba kezdenek, a zuhanást emlékfoszlányok fogják kézen és együtt száz
apró darabba lökik az előkelő kerámiát.
Az elemek némán szétszóródva figyelnek, a porcelánmáz bús nyugalommal nézi, ahogy
fellélegzik a bezárt kaolin.

Benövi a mát
Benövi az éjszaka a parkot, lágy csend hajlik a bokrok alá, mélysötét színek magasabb
rendű nyugalma diskurál a természettel. Elmerengenek a lámpafényen, ahogy az virgonc,
tünékeny fényével kutakodik a felszínen, kíváncsiságában nincs kérdés univerzális
válaszokhoz.
Vén platánok évszázados tudáspalástjához itt-ott tisztelettel hozzáér az ifjú sövény.
Minden új neki, de ahogy a fa okítja: az anyag nem változik, csak a forma egyre vadabb.
Kéjes homály matat a pad körül, bizonytalan szendeséget lök hevült ölelésbe egy éjszínű
akarás. Egy leszakadt gomb gurul lendületesen, a platán törzsére izzadt zihálás tapad,
forog, pörög, suhan fékezhetetlen elszántsággal. A meleg asztfalt zsenge, hüvős, hamvas
fűbe botlik. A gomb lassul, meginog, imbolyog aztán bársonyzöld ölelés lenget finom
kiteljesedett pihenésbe.
Egy távolabbi platánfa alsó ágán hintázik egy mámoros, halk fütyörészés. Otthontalan
ember a gazdája, természet és ember kegyelmének elegye, hogy még lehet, és
ugyanezek átka, hogy még van. A nyár kegyeltje, a tél mostohája, lelkére a közöny öltötte
sűrű magány-motívumait, az emberiség kirekesztett fia ő, ajkán a gecsémánéi csók
szárad. Kábult ábrándok tesznek párnát feje alá, a villámszülte Dionüszosz könnyítve old tegnapot, mát.

Fekete végérvényesen
Fekete kékes tollazatba zárt, bölcs varjúféle madár kuporog egy délceg torony tetején.
Közvetlenül mellette, a kereszt tör felfele, a megfelelő értelmezés reménytelen
reményében. A madár sablonosan tollászkodik, odalent emberek igyekeznek az épület
irányába. Apró szeme irányukba fordul, fejét előre feszíti és mereven szegeződik
csillogásukra. Fénylik rajtuk minden -hunyorog a puritán madár. Izgatottan fordul a másik
irányba, onnan is pompázó népek jönnek. Van valami mégis, mi visszariasztja és
összezavarja. Rebben a madár.
Rövid idő múlva a kereszt mellett károg. – Még mindig az önzés és a közöny. De nincs
belső mércéjük már, ami ezt kimondatná velük. Elhatárolódnak mindenféle morális
kérdésfelvetéstől. Nincs többé igényük az erkölcsi felelősségvállalásra. Elavultál
végérvényesen.

Én és leválasztás
Én futnék utánad,
de vége a tájnak,
a hegyeken túl,
már istenek járnak.

Ötvenkét napja téged már az örökkévalóság pártfogol. Kérdeztelek volna miért, de te
balzsamos némaságban tudtad a választ. Szemfedődön magasztos csipkék hivatkoztak az
ádáz ismeretlenre és körülötted fehér selyem, hideg fodrozása ámított kényelemmel.
Alatta a szépen megmunkált fa, fáradhatatlanul fénylett, makulátlan méltósággal várta az
örök, éjszínű port.
Fehér inged finom szövése között, dohányillatú tegnapok sajogtak. Öltönyödön néhai
ünnepségek nesztelen lármái intettek felém, visszaköszöntem, és zakód belső zsebében
levelem, amiben röviden megköszöntem mindent, és elmondtam azt, amit ötvenhárom
napja kellett volna.
Az idő, maga is leválasztva az ismeretlentől, megdermedt mellettem, majd rémülten
belémkarolt, feszengve tartott, vagy tartottam én őt. Mi lenne vele ott, ahol minden örök és
végtelen, súgta megszámlálhatatlan évezredek érdes hangján, és minden szavánál
szorított rajtam, közelebb húzott magához. Aztán végül a maga szeszélyes hirtelenségével
feleszmélt, és vészjósló kényúrként ígért nekem is hasonló leválasztást.

Lassan marad
Lassan szendergő tűz küld fénytelen árnyékot a csarnok közömbös, rideg falára. Az árnyék ingatag, indul, megáll, vár, fel -feleszmél. Valahol levegő jár, rebben a tűz, hajlítja és nyújtja a védtelen árnyékot.
A porrá zúzott ásványi anyagokban tétován matat egy korábbi létállapot.
A festékes ujjhegy véletlenül megérinti a falat. A mészkőben egykori gerincesek, puhatestűek örökkévalóvá dermedt vázai szövik visszavonhatatlanná a szerencsétlen mozdulatot.
A feleszmélő tudatosság a kíváncsiság fokára lép és az apró folt merészen fekete csíkként halad tovább, tér és nyíló idő között.
Valami váratlan fenyegetettség és sebezhetőség árasztja hirtelen görbületté a vonalat.
Akaratlagos cselekvés ernyed újra ösztönné, de az abszolútum már megkésett szánakozással egyenesítene.
A rajzoló megáll. Körülnéz. Meglátja a csontokat és sorsukra hagyott szerszámokat.
Megsejti a halált.
Valami újra készteti, lassan a festékbe nyúl, megérinti a falat és végérvényesen kizárja magát.
A magasabbra feltörő tűznyelvek részvéttel ünneplik első, riadt ébredését az öntudatnak, a tér és anyag óvva ölelné vissza egységébe a kiszakítottat, de az idő kényesen beül a sötét falak közé és marad.