Azzal szoktam kezdeni, hogy mindenki jól van, de ezt most sajnos nem írhatom le, csak azt, hogy majdnem mindenki. Jól van Mangó és Luca, Chili és Luna, Lulu és Lili, Játékos, Folti, Ubul, Maci és Cooper. Ők mind jól vannak, sokat játszottak, jól bevacsoráztak és most pihennek. De nincs jól Lara. Lara egy hét hónapos tünemény, aki délelőtt érkezett és csak estig maradt volna, de… A kicsik a lenti nappaliban voltak Anitával, mert Anita mindig a kicsikkel van akár kint vannak, akár bent. Semmi előjele nem volt a bajnak, hanem egyszerre Lara megiramodott, az egyik hangfalra ugrott, majd onnan az ablakpárkányra és kivetette magát. Sokkolt bennünket, soha nem láttunk-hallottunk ilyet, futottunk az udvarra. Lara a terasz kövén félig feküdt, félig ült, próbált lábra állni, de nem ment neki. Nem zuhant magasról, de nagyon szerencsétlenül ért földet. Láttam, hogy nagy a baj, azonnal kocsiba ültem és irány az állatorvosi rendelő! Fél 1 körül érkeztünk, szerencsénkre épp nem volt senki. Larát megröntgenezték, rám adták az ólomkabátot meg a nyakvédőt, mert én fogtam a fejét a röntgengép alatt. Sípcsonttörés és combficam. A doktor átirányított egy kollégájához, aki az ilyen sérüléseket kezelni tudja, és ő is tovább küldött bennünket Makóra, mert ott tudják már holnap megműteni, ha szükséges. Hát így… Egy pillanat alatt fordulnak meg a dolgok. Mindig megráztak az ilyen esetek, a tehetetlenség, a véletleneknek való kiszolgáltatottságunk tragikuma. Lara gazdái megértőek voltak, nem hibáztattak bennünket, fantasztikus emberek, nemrég írták, hogy Lara látszólag jól van, evett, ivott, pisilt, fekszik, alszik. Holnap háromnegyed egyre viszik Makóra. Nem mondhatnám, hogy túl jól vagyunk. Sőt, nagyon nem vagyunk jól. És persze arra (is) gondolunk, hogy szabad-e ekkora felelősséget magunkra venni, kedves emberek, családok szeme-fényeire, négylábú szőrös gyerekeire vigyázni. Mert hiába vigyázol, a baj olyan, mint a kvantumfizikai jelenségek, csak amikor megtörténik, akkor látható és akkor láthatóak a létrejöttéhez vezető „mikroesemények”. De arra (is) gondolunk, hogy nagyon szeretjük ezeket a csodálatos lényeket, és a velük töltött időnk életünk legszebb „idői” közé tartoznak, mert a kutya – Szacsvay Lászlót, a nemzet színészét idézem – az Isten mosolya. Igaza van. Az ember boldog lesz ettől a mosolytól, és az ő arca is mosolyra nyílik, ha a kutyára néz. És persze meggyógyítja, ha úgy hozza a szükség.
