Mindenki jól van, kivéve egy barátomat, aki azt írta nem rég, hogy „…úgy látom az életet, ahogy a Torinoi lóban Tarr Béla.” Erra az én kedves barátomra mindjárt visszatérek, de először mégis inkább a kutyákról írok, mert ez mégiscsak egy kutyanapló, és egyre többször veszem észre magamon, illetve a naplón, hogy mindenféle felesleges dolog irányába elkalandozok. Cökit délután elvitték, de a jövő szombaton megint itt lesz két gyerekgazdájával, akik önkénteskedni jönnek egy barátjukkal, szóval lesz itt Cökin kívül 3 gyerek is. Közülök a legkülönösebb Misi, aki szenvedélyesen szereti a fenyőket és évek óta magról szaporítja őket, szóval egy gyerekbe oltott botanikus! Bogyó Cökire ragadva töltötte a napot – amint azt a mai fotók is mutatják -, de mint azt tegnap volt szerencsém kifejteni, nem állt fönt a fogamzás lehetősége. Bajkál, hűséges kisinasa, Breki, a magánya ellen fahasábot használó drága India és Barka, a zordon bárányunk együtt töltötték az egész napot, ezen azt kell érteni, hogy egy csomóba verődve bóklásztak a kertben. Anita borsólevest főzött ebédre, ma ilyen puritán napunk volt, vagyis nem is egészen volt puritán, mert utána volt még frissen sült túrós táska, amitől az igazi puritánok minden bizonnyal elborzadtak volna, mint a csábítás ördögi „eszközétől”. A puritánok nagyon kemények voltak, talán még Tarr Bélánál is keményebbek, mert például 1644-ben betiltották a karácsonyt, ugyanis azt tartották, hogy ez az ünnep elvesztette régi értékét és egyfajta ördögi, ivászattal és evéssel teli tivornyává vált, amiben a puritánoknak természetesen igaza is volt. Na de akkor térjünk is vissza az én kedves barátomhoz és Tarr Bélához, és mindezek kapcsán legelőször is a címhez! Mert mit is jelent ez a Homorú vasárnap, jelent-e ez egyáltalában valami érdekeset? Nyilvánvaló az áthallás – Szomorú vasárnap -, és ez alapján ez majdnem olyan lehangoló cím, mint amilyen a híres-hírhedt dalé, de annyira mégsem tud lehangoló lenni, mint a Torinói ló című Tarr Béla film. Ifjúkorom óta nézem Tarr Béla filmjeit, és remélem, a Torinói ló után már nem csinál több filmet, mert én már nem tudnék tovább hangolódni lefelé. Nos, az én kedves barátom pedig épp most hangolódott le a Torinói ló szintjére, úgyhogy az ő kedvéért adtam ezt a címet a mai bejegyzésnek. Nem szomorú ez a vasárnap, hanem homorú, ami azt jelenti, hogy a síktól úgy tér el, hogy közepe felé egyre mélyül, befelé görbül. Vagyis pont olyan, mint Barka hasa, csak belülről. Ez nem egy geometriai megközelítés, tudom jól, viszont életszerű: Barka hasa kintről nézve domború, bentről nézve homorú. Csakhogy, mivel bentről senki sem láthatja Barka hasát, ezért nem is tudhatjuk, hogy tényleg homorú-e, épp olyan ez, mint a Schrödinger macskája a dobozban: senki sem tudja hogy él-e vagy döglött-e, amíg ki nem nyitjuk a dobozt. Márpedig Barkát sosem fogja kinyitni senki sem, az ember a családtagjait zárva tartja. De már megint ez az elkalandozás, visszalépek, mint Lenin (Egy lépés előre, két lépés hátra), hiszen Minyonról még nem írtam. Minyon szeptember elsejétől – komolyan beszélek, minden évben tartja ezt a dátumot -eszik, mint a gép. Utána alszik, aztán megint eszik és újra alszik. Jó egy hónapig tart, mire majd visszaterebélyesedik a téli formájára, vagyis ő is szép, dombo-homorú macska lesz, ahogy az egy őszi-téli macskához illik. Merthogy Itt van az ősz, itt van újra, fakadt ily szavakkal dalra a költő hajdanán, az én átiratom pedig így hangzik: Itt van az ősz, itt van megint/Az én véleményem szerint.
