A mai napnak két krónikása is lesz: Anita és én. Mert a nap számtalan apró naptöredékből áll össze, és Anita töredékei természetesen mások, mint az enyéim. Tehát Anita:
„Reggel berontott Barka, a nappalin át egyenesena a kamrába, ahol is egy kosárban két fej káposzta pihent. Természetesen azonnal nekiesett és csak ádáz közelharc árán tudtam kitessékelni. Az egyik fej káposztát lóbáltam előtte, ez volt a csali. Amikor végre kiértünk, azért adtam neki egy kis darabot, de azt már nem volt hajlandó megenni, sértődötten elhagyta a helyszínt. Később, mikor kimentem a teraszra, Breki, aki tanúja volt a nagy kiebrudalásnak, épp arra járt, és amint megpillantott, nyomban fölkapta a Barka által sorsára hagyott káposztát és odahozta nekem. Örömet akart szerezni, hogy lám, ő ellentétben Barkával nagyon örül ennek a darab káposztának. Meghatott. Bogyóka a nap nagy részében velem volt, de időnként kirohant az Új Mexikót építő brigádhoz, és ezek a kirohanások mindannyiszor heves birkózásba torkollottak Grétivel.”
És most én:
Az Új Mexikót építő brigád tagjai a következők:
Barka, a Minőséget Ellenőrző Részleg (MEO) megbízottja, aki ellenőrzi a felhasználandó anyagok és szerszámok minőségét,
Bajkál, a Kutyaideggyógyászati Osztály Kiküldöttje (KOKI), aki az építő négylábúak elmeállapotának figyelője és szükség esetén a szélsőségek megfékezője,
India, a Mindenki a Barátom Egyesület (MIBE) delegáltja, aki jó kapcsolattokért felel,
Breki, a Szívemet Lelkemet Értetek (SZÍLÉ) filantróp táncegyüttes képviselője, fő feladata dolgozók folyamatos jó kedvének a biztosítása,
Gréta, a Játék Éjjel Nappal Öncékú Egyesület ifjúsági tagozatának aspiránsa,
Bogyó, a Zrínyi Helyett Kirohanok Egyszemélyes Társaság (ZHK-ET) magányos képviselője és
jómagam, aki a munkát végzem. Segítőtársaim nélkül nem tudom, mire mennék. Ma egész nap a gerendákat és tetőléceket festettük, szép barna lazúrréteget húztunk a felületekre. Közben a zseniális Lukács Bélát hallgattuk – már vagy 30 éve hallgatom ezt a fölfoghatatlan tudással bíró elméleti fizikust, akinek kutatási területei az általános relativitás elmélet, a nehézion fizika, a kozmológia, az akusztikai beszédfelismerés, a színelmélet és kedvtelése a történelem -, ma két előadása ment le, A buta (!) civilizációktól a kozmikus társadalmakig és A magyar nyelv akusztikája. A rendkívüli előadások nemcsak világunkat helyezik új és még újabb perspektívába, de időnként vaskos nyelvi meglepetésekkel is szolgálnak, ezúttal a „rohadt” gyerek” okozott üdítő perceket, íme:
„Na mostan tehát akkor a következő van, hogy… hogy, akkor mostmár tényleg arról kell valamit beszélni, hogy miért is, és akkor megint azt mondom, hogy ez már hipotézis. Tehát ugye mivel a mamák nem úgy nevelik a gyereket beszélni, hogy előzetesen a mamának tiszta fogalma legyen arról, hogy most azonos első formás frekvenciákat akar attól a rohadt gyerektől, ezért az anya sem tudja, hogy mit tanít a gyereknek, de a mérések szerint mégiscsak azt tanítja. Rádió Egyetem, Lukács Béla: A magyar nyelv akusztikája. Kossuth Klub, 2008. február 21.
Egyik kolléganőm, amikor meg akarta magyarázni, hogy miért késett akkorát egy megbeszélésről, elmondta, hogy kicsit későn kelt a gyerekével, és ezért nem csinált tojásrántottát a gyereknek, hanem csak egy nagy szelet kenyeret megkent vajjal. A gyerek elcsodálkozott rajta, fölkiáltott, hogy nem, és a földhöz vágta, mégpedig a vajas felével lefelé. Hát aszongya, hogy én adtam neki egy jó nagy pofont, és akkor kentem neki egy másik kenyeret és akkor ott álltam mellette, amig megette, dehát ez időbe telt. Hát én erre nem mondtam semmit, mert hát nyilván ezt kell csinálni, pláne, ha a vajas felével lefelé vágja földhöz az a rohadt gyerek, mert legalább lenne benne egy kis takarékosság és a másik felével lefelé dobná le. Kossuth Klub, 1997. június 5.
A későbbiekből majd kiderül az is, hogy az elkéső kollegina három éves kislánya az a bizonyos kenyérhajigáló rohadt gyerek.)
A kutyák persze nyomban elaludtak, amikor meghallották Lukács Béla hangját. Nem tudom, miért van ez, de olvashatok én nekik Kisfaludy Károlyt vagy August Bebelt, szóljon a Kossuth Klub vagy a Tüskevár, ezek azon nyomban elalszanak. Talán legközelebb Csehovval próbálkozom, a Három nővérből pont aktuális lenne ez a rész: „Dolgozni kell, dolgozni. Csak a nyári hőségben tudunk olyan rettentő szomjasak lenni, mint ahogy én ma dolgozni szeretnék.” Hátha ettől feltámadna a munkakedvük. Az Új Mexikó még szanaszét hever a földön. Talán holnap sikerül a helyükre vágnom és rögzítenem a gerendákat. De az biztos, hogy megpróbálkozom a Csehovval, úgyis szerda lesz, Ebegyetem
